Magyar Pszichológiai Szemle, 2015, 70. 3/9. 649–660.

DOI: 10.1556/MPSzle.70.2015.3.9.

Könyvismertetések

NICHOLAS CARR: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet?

A sekélyesek kora*

Budapest: HVG Könyvek, 2014, 352 oldal

* Fordította: Németh Ádám

Nicholas Carr könyvének címe egy valóban

aktuális, és sokunkat foglalkoztató kérdést

vet fel, a szerző az internet gondolkodásformáló

hatásáról ír művében. Az alcím; A

sekélyesek kora előrevetíti Carr sötét gondolatait

a kérdéssel kapcsolatban.

Carr könyve számomra nemcsak szórakoztató

volt, hanem szakmai szempontból is

felkeltette érdeklődésemet. A sekélyesek korában

megtalálható mindaz, ami képes lekötni

az olvasók figyelmét; Carr személyes

életéből vett történeteket alkalmaz az egyes

témák átkötésére, de számos tudománytörténeti

adat, tény, érdekesség és szakmai kutatás

leírása is megjelenik a könyvben, mind

azon cél érdekében, hogy a szerző fő mondanivalóját

alátámassza; az internet valóban

hatással van a gondolkodásunkra, és nem

feltétlenül pozitív irányban.

Carr egész művében a címben megfogalmazott

kérdésre keres jól alátámasztott

választ. Könyvét azzal kezdi, hogy történeti

párhuzamok vonásán keresztül vezeti le a

tényt, amely szerint az internet valóban formálja

gondolkodásunkat. Ilyen párhuzam

Nietzsche írólabdájának története, amely

megváltoztatta tulajdonosának írói stílusát,

vagy a térkép és mechanikus óra elterjedése

gondolkodásra gyakorolt hatásának leírása.

A szerző az írás gondolkodásformáló hatásának

bemutatására nagy figyelmet szentel,

kialakulását, elterjedését az i. e. 4. évezredtől,

a sumér ékírás megjelenésétől Gutenberg

nyomdagépén át egészen a hipertext

formájú digitális könyvekig végigvezeti.

Számomra érdekes gondolatként jelent meg,

hogy már az ókori görögök is tartottak az

írás emlékezetet eltompító hatásától, ez a

gondolat nem a modern információs és

kommunikációtechnikai eszközökkel együtt

jelent meg.

Az írás történetének leírásába ékelődik –

mint szorosan hozzákapcsolódó téma – az

olvasási képesség alakulásának ismertetése.

Az olvasás történetében mintegy keretként

jelentkezik a legkorábbi szövegek olvasására

jellemző mély olvasási képesség hiánya (az

írásjelek és a szavak elválasztásának hiánya

miatt) és a mai, digitális világban szintén

uralkodó – a digitális dokumentumok hipertext

formája, a koncentrált figyelem hiánya

miatt megjelenő – felületes olvasás közötti

párhuzam. Kimondatlan kérdésként vetődik

fel; vajon veszélyben a hagyományos

olvasás és a papíralapú könyvek világa?

Megdöntheti-e ennek az eddigi újításoknak

(például fonográf, rádió, mozi, televízió)

olyannyira ellenálló könyvnek a hatalmát az

internet a maga folyton jutalmazó, megerősítésekkel

teli világával?

650 Könyvismertetések

Carr könyvében az olvasási képességek

megváltozásán túl olyan további – digitális

világ által előidézett – jelenségekkel is foglalkozik,

mint a multitasking, a koncentrált

figyelem hiánya, ezzel együtt a hosszú távú

emlékezet gyengülése.

A történeti párhuzamokon túl a szerző érvelése

során a tudományos kutatások eredményeit

is felsorakoztatja. Az agyi plaszticitással

kapcsolatos eredmények bemutatása

(egészen Freudtól a modern röntgengépekkel

és mikroelektródákkal végzett kísérletekig)

és azon kutatások leírásai, melyek

tevékenységeink ismétlődési gyakoriságának

hatását mutatják agyi áramköreink

erősödésére-gyengülésére, mind egymásra

épülve vezetnek odáig, hogy az olvasó megkapja

a választ a címben szereplő „Hogyan?”

kérdésre.

A szerző érvelése jól felépítve és alátámasztva

halad végig az egész könyv során,

hogy végül abban a megállapításban záruljon;

„A technológia lármás fejlődése […] elfojthatja

azokat a kifinomult érzékeket,

gondolatokat és érzéseket, amelyek csak a

szemlélődés és az elmélkedés hatására jutnak

felszínre” (280). Összességében tehát az

egész műben uralkodik a cím által is előrevetített

sötét kép jelenünkről és jövőnkről.

Faragó Boglárka

EKF, Eger

HUSZÁR TIBOR: A magyar szociológia története

Budapest: Osiris, 2015, 288 oldal

A magyar szociológiai életben évtizedeken

át vezető szerepét betöltő Huszár Tibor különös

feladatra vállalkozott. Történeti alaposságot

igénylő s filológiailag jól dokumentált

módon, ugyanakkor esszéisztikus

stílusban próbálja meg bemutatni tudománya

hazai történetét, lényegében az utóbbi

száz évben. A feladat meglehetősen jól sikerült.

A kötet keretei igen őszinték. Huszár

nem titkolja sem a kezdeteknél, sem a mai

helyzetnél, hogy a szociológia nem triviális,

nem kézenfekvő tudomány. A történeti vizsgálódásban

a szociológiát például nehéz elhatárolni

a többi társtudománytól. Emellett

keletkezésében, s mindmáig a sorsában is,

mindig központi szerepet játszik a legtágabban

értelmezett politikum. A szociológia,

miként Huszár érzékenyen rámutat, a XIX.

századvégi társadalmi mozgalmak keretében,

mint a társadalmi mozgalmak egyik

érvrendszere születik meg. Bármennyire is

törekszenek szenvtelenségre a társadalmi

tények elemzésében az olyan alapítók, mint

a kötetben is sokszor visszatérő Durkheim,

a társadalmi tények maguk, a rétegek és

osztályok, no, meg a pártok közti hatalmi

harcban eszközökké válnak.

Huszár különleges módszert választott a

bemutatásra. Intézményekről az egész kötetben

igen ritkán beszél, csupán két intézmény

szerepel külön fejezetben, a Magyar

Társadalomtudományi Egyesület és a Magyar

Társadalomtudományi Társaság, mint

a XX. század körének s hagyatékának riválisai,

illetve az 1920-as évek klebelsbergi

kultúrpolitikájának társadalomtudományi

megjelenítője. Kimarad mint intézmény

Huszár saját intézete a budapesti egyetemen,

s az MTA kutatócsoportja, illetve intézete

is. A jövő kutatóinak munkáját sokat

segítette volna a kiterjedtebb intézménybemutatás.

A könyv ugyanis nagy szerzők köré szerveződik;

17 „hősön” keresztül mutatja meg,

hogyan is bontakozott ki és milyen tényKönyvismertetések

651

anyagra épített a magyar szociológia. Jászi

Oszkártól húzódik az ív Némedi Dénesig.

Valójában a legtöbb szerzőnél, mint érzékeny

szociológushoz illik, egyszerre kapunk

élettörténeti és szakmatörténeti beállítást.

Honnan jött, kik formálták nézeteit, művei

mellett milyen szerepeket vitt a tudományos

közéletben, és így tovább. Az igazán részletes

azonban néhány fontos mű alapos elemzése.

Az egyik leghosszabb fejezetben, Erdei

Ferencet elemezve például, A futóhomok és

A parasztok kapnak részletes értékelést és

sokszor szándékosan anakronisztikus ítéletet.

Anakronisztikus ítéletet abban az értelemben,

hogy Huszár sokszor a későbbi fejlemények

fényében mutatja be a korai szociográfiai

műveket – nemcsak Erdeinél, hanem

Szabó Zoltánnál, Nagy Lajosnál vagy

Illés Gyulánál is – mint viszonylag adatszegényeket.

Az életutak bemutatása többnyire kézzelfoghatóvá

teszi a hősöket. Különösen igaz

ez azoknál, akiket mi magunk is ismerhettünk

még: Papp Zsolt, Andorka Rudolf,

Angelusz Róbert vagy Némedi Dénes, mint

hús-vér emberek jelennek meg előttünk,

akik egy mozgalmas kor sajátos hőseiként

képviselték a szakmaiságot, avagy miképp

Papp Zsolt, a tágan vett „német ideológia”

szeszcsempészetét a hivatalos pártideológiával

szemben.

Huszár Tibor könyve a pszichológus

számára is izgalmas olvasmány. Újra elgondolkoztat

ugyanis azon, hogy mi is a viszony

a szociológia, mint a társadalom egészére

vonatkozó tudomány, és az ember egészének

értelmezésére törekvő pszichológia között.

Bár Huszár ebben nem foglal állást, s a

könyvben még az olyan, életútjában a szociológusokhoz

közeli pszichológusok sem kerülnek

említésre, mint Mérei Ferenc, mégis

elgondolkoztat ezen a feszítő kérdésen.

Vannak helyek a könyvben, ahol a tudósok

sokszoros beágyazottsága miatt hiányérzet

támad az olvasóban. Erdei Ferenc munkásságát

említve, szinte semmi nem tudunk

meg a tudománypolitikus Erdeiről, vagy

Erdei ’56-os szerepéről. Szalai Sándor esetében

pedig, miközben a mai magyar szociológia

intézményesülésében játszott kitüntetett

szerepét világosan bemutatja a könyv,

keveset tudunk meg a fiatal pszichoanalitikus

Szalairól, vagy az érett Szalairól, aki a

magyar közegben egyszerre jelenik meg

mint Arisztotelész logikájának, az Organonnak

a fordítója, s mint a modern kibernetikai

szemlélet beemelője a magyar tudományos

gondolkodásba. Szalai gazdag életének

ezek a szociológián messze túlvivő mozzanatai

igencsak hiányoznak a pszichológus olvasó

számára.

Huszár meglehetősen elkötelezett politikus

ember. Ezért külön erénye a könyvnek,

hogy a tág értelemben vett baloldali szociológia

és a liberális gondolat összekapcsolása

mellett a konzervatív társadalomtudományi

gondolatból is sokat megmutat. Megismerjük

például a Társadalomtudományi Egyesület

és a Társadalomtudományi Társulat

tevékenysége kapcsán Apáthy István máig

izgalmas korai szociál-darwinizmust értékelő

munkáit, vagy Dékány István rendszerető,

szisztematikus szociológiai próbálkozásait

a társadalom leírására. Számos szerzőnél

megjelennek a különleges áthallások is. Nagyon

izgalmas, ahogy a történész Hajnal

István, mint sok modern magyar szociológus

különleges inspirátora jelenik meg, a sajátos

kommunikációs változásokat és a hétköznapi,

kicsiny változások mozgató erejű

dinamikáját előtérbe állító felfogásával.

Kétségtelenül hiányérzet támad az olvasóban,

amikor a mai korra, az utóbbi félszázadra

csak a lezárt életműveket mutatja be

Huszár Tibor. Saját munkája, az ELTE Szociológiai

Intézetének és Társadalomtudományi

Karának megteremtésével például

elkerülhetetlenül középpontba kellett volna,

hogy kerüljön. Általában is nehéz értelmezni

az intézmények és az intézményes

átalakulások előtérbe állítása nélkül egy

annyira intézménycentrikus, németes szerveződésű

társadalomban a társadalomtudomány

történetét, mint Magyarország.

Fanyalgás helyett szeretném azt hangsúlyozni,

milyen izgalmas a könyv. Letevés

nélkül olvastam végig, miközben megjelentek

bennem a hiányérzetek is. Két nevet

említenék. A klasszikus korból, a XX. század

elejéről hiányzik a Presztizs című munkája

652 Könyvismertetések

révén nagy nemzetközi hírnévre szert tett,

esszéisztikus társadalomelmélet-író Leopold

Lajos, a modern kor intézménytörténetéből

pedig Kulcsár Kálmán hatásának elemzése.

A baloldali elkötelezettségű szerző nyilván

nehezen tud megküzdeni érzelmeivel, amikor

Kulcsár bizonyos értelemben „doktriner

újító” szerepét kellene értelmeznie. Ez

azonban egy teljesebb magyar szociológiatörténetben

mindenképpen szerepet kell

majd, hogy kapjon.

Huszár könyve a teljesebb szakmatörténet

felé is fontos olvasmány. Ahhoz, hogy

megértsük a magyar szociálpszichológia történetét,

nagyon érdekes és tanulságos, hogy

nemcsak Leopold Lajos, hanem lényegében

Korniss Gyula esszéisztikus munkáitól kezdve

Mérei Ferencig, az egész magyar szociálpszichológia

története hiányzik a szociológiatörténeti

írásból. Ezt kell saját munkájukkal

kiegészíteniük a pszichológusoknak.

Pléh Csaba

CEU, Budapest

HELLER ÁGNES: Az önéletrajzi emlékezés filozófiája

Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 2015, 230 oldal

Heller Ágnes sok könyvében beszélt már

pszichológiai témáktól, az 1970-es években

oly nagy port kavart érzelemfilozófiától

kezdve az utóbbi években megjelent álomértelmezéséig.

Ez a könyv a pszichológusok

számára is igen fontos, hiszen a filozófus

mintegy „felveszi a labdát”. Komolyan nekiveselkedik

a mai pszichológia, elsősorban a

kognitív pszichológia szerteágazó emlékezésfelfogásának

értelmezéséhez. Viszonylag

részletesen bemutatja azokat a kategóriákat,

amelyek oly fontosak a pszichológusok számára,

mint például az epizodikus, a szemantikus

és az önéletrajzi (autobiografikus)

emlékezet viszonya. Minket, pszichológusokat

nem mindig elégítenek ki ezek szakmai

szofisztikáltságukban, de nem is ez a tét.

A tét valójában az, hogy az élményközpontú,

meglehetősen fenomenologikus első személyű

filozófiai értelmezés szembenéz azzal,

hogy emlékezetünk milyen sokféle módon

jeleníti meg a világot, utal a jövőre, és szervezi

személyiségünket. Eközben értékes és

figyelemre méltó értelmezéseket kapunk az

Én, a személy és a személyiség viszonyáról.

Heller Ágnes számára a személy és személyiség

eltérő kategóriák. A személyből fakad

a valódi személyiség létrehozása és kibontakoztatása.

A hozzám hasonló, az analitikus filozófián

szocializálódott emberek számára a könyv

kicsit hegeliánus. Ezt egyébként Heller Ágnes

nem titkolja, kedvenc szerzői Hegel és

Platón, akikhez vissza-vissza tér. A könyv

olvasmányélménye szempontjából ez azt jelenti,

hogy viszonylag kevés benne a szigorú

fogalmi elemzés, miközben fogalmi elemzésnek

véli a szóhasználatok esszéisztikus

felsorolását, amely igazából egy stilisztikai és

retorikai gyakorlattá válik. Nem kapunk világos

definíciót, elkülönítést a szerző számára

oly fontos Én, személy és személyiség,

vagy akár a pszichológiából részben átvett

szemantikus, epizodikus és autobiografikus

emlékezet viszonyáról sem.

A könyv két részre oszlik. Be kell vallanom,

hogy a második részt adó utolsó harmad,

amelyben az esettanulmányok találhatók,

számomra nem nyújtott különös élményt.

Valószínűleg azért nem, mert abban

reménykedtem, hogy az esettanulmányok

címen, konkrét személyek, konkrét biografikus

önvisszaadását fogja elemezni. Ehelyett

az esettanulmányok címén is Platónról,

Könyvismertetések 653

Derridáról, Hegelről, az akarat szabadságáról

és hasonlókról van szó, tehát nem adja

meg, amit mi, pszichológusok esettanulmányon

értünk.

Heller Ágnes számára rendkívül fontos

mozzanat az, hogy az egyén hogyan és milyen

életkörülmények között konstruálja

meg saját élettörténetét. Hogyan jelenik ez

meg mint szükséglet egy sajátos polgári világban,

és hogyan alakítják a „narratívák”

az ember szubjektív azonosságát. A narratívákkal

kapcsolatban az önéletrajzi emlékezéssel

is foglalkozó pszichológusban hiányérzet

merül fel. Heller Ágnes a narratívákon

valójában kategorizációkat és besorolásokat

ért. Hiányzik belőle az az elemző feszültség,

ami a mai narratív pszichológiai

megoldásokat általában élteti. Ezeket a szerző

egyébként viszonylag jól ismeri. Sokat

hivatkozik Jerome Brunerre, Katherin Nelsonra

és másokra, ugyanakkor kimarad a

narratíva központi szerepéből maga az időrendi

eseménysorozatokat szervező emlékezeti

mintázatképzés. A narratíva csak annyit

jelent Heller Ágnes számára – mint ahogy

sajnos ezt jelenti a politikai közbeszédben is

–, hogy van a duma, és a duma elnyomja a

lényeget. Ebből a szempontból érdekes hiányok

vannak a könyvben. Miközben Brunerre

sokat hivatkozik, az elbeszélés-központú

kollektív emlékezetfelfogások olyan eltérő

pólusú, de mégiscsak klasszikusai, mint

Frederic Bartlett vagy Maurice Halbwachs,

hiányoznak. Fájdalmasabb hiány Paul

Ricoeur, aki éppenséggel egy sajátos, istenértelmező

teológiai diskurzusban állítja előtérbe

az ember narratív önmeghatározásának

világát. Azért merem felvetni ezt a teológiai

diskurzust, mert Hegel és Platón mellett

Heller Ágnes referencia-rendszere a

Biblia, és ezen belül főképp az Ószövetség,

azt elemezve, hogy vajon ott hogyan jelennek

meg az autobiografikus és a más típusú

emlékezeti szerveződések.

A könyv egészét áthatja az a meglehetősen

gyakori liberális filozófiai gondolatmenet,

amely minden kategorizációt előítéletként

kezel. Előítélet, sztereotípia és séma –

Heller Ágnes szövegében összeolvadnak.

Minden kész megoldás valójában „előítélet”.

Nála fel sem merül az a probléma vagy gondolatmenet,

amely a pszichológusok számára

oly fontos, hogy a társas kategorizáció, s

egyáltalán mindenféle kategorizáció, milyen

ökonómiai előnyökkel bír az emberi gondolkodás

és a társas viselkedés szerveződésére

nézve. Hellernél minden besorolás negatív

konnotációt kap. Ez veszélyes út, de

nem idegen a mai szociálpszichológia jó részétől

sem. Olyan veszélyes út, amely nem

veszi észre, hogy egymás csoporthoz tartozónak

való kezelése nem feltétlenül negatív.

Az „előítélet” kifejezést használva minden

ilyen folyamatra alapvetően negatív felfogást

kapunk. Ez a negatívizmus egyébként

is erőteljesen megjelenik a könyvben. A társak

és az egyéni emlékezet viszonyában

Heller Ágnes számára kiindulópont a fiatal

Sartre felfogása. A másik tekintetének definíciós

szerepéről tudjuk, hogy az 1950-es

években Sartre-nál egy olyan gondolatmenetté

vált, amelynek lényege, hogy a pokol

valójában a mások világa. Hiányzik a

könyvből a társas-konstruktivizmusnak az

a pozitív építkező gondolatmenete, amely

James Mark Baldwintól Vigotszkijon át éppenséggel

a Heller által is többször hivatkozott

Catherin Nelsonig tart. A mások, nem

egyszerűen a fergeteges egyén érvényesülésének

korlátozói a társas besorolással, mint

Sartre-nál, hanem a teljes személyiség, az

öntudat kibontakozásának eszközei is.

Heller könyve érdekesen összehasonlítható

Pataki Ferenc szinte ugyanakkor megjelent

munkájával (Nemzet és baloldal). Pataki

mint pszichológus számára a nemzet és a

nemzeti hovatartozás elsősorban úgy jelenik

meg, mint egy olyan csoporthoz tartozási

kényszer, amely az ember kötődési viszonyaiból

vezethető le. Ez sem kézenfekvő felfogás,

hiszen hosszú az út a „magyar vagyok”

tézisétől addig, hogy engem babusgatott-

e a nagymamám, vagy sem. Heller Ágnes

számára a nemzeti hovatartozás kérdése

szintén alapvető probléma, de nála ez mint

a konstruktív kollektív emlékezet világa jelenik

meg. A konstruktív kollektív emlékezet

különleges kohó, amelyen keresztül állandó

társalgás van egyéni életsorsunk története

és a minket körülvevő, minket defi654

Könyvismertetések

niáló közösség története között. A nemzet

ezen belül csupán egy sajátos megoldás lenne.

Mindkét szerző küzd azzal a problémával,

hogy nehezen tudják értelmezni a nacionalista

gondolkodást képviselő embertömegeknél

azt a konkrét gondolat- és érzelemfolyamot,

amely elvezet a nemzeti hovatartozás

különleges érzelmi súlyozottságáig.

Az érzelem problémája valójában Heller

elemzéseiben – akkor is, amikor például

Assmann kulturálisemlékezet-értelmezését

kezeli – nem könnyű probléma.

Még egy hiányosságát említeném meg a

könyvnek, amely egészében izgalmas és elgondolkodtató.

A modernség egész problémája

Heller számára úgy jelenik meg,

mint az átkozottul individualista ember lehetséges

öndefiníciójának kérdése. Számára

Hegel és Rousseau adja a kettősséget. Nem

mutatkozik meg benne a modernségnek az

az értelmezése, amit például az éppenséggel

Heller által is pozitívan vállalt narratív önkép-

definiálás olyan képviselői hirdetnek,

mint Daniel Dennett a filozófia és David

Lodge az irodalomelmélet részéről. Maradjunk

ez utóbbinál. Lodge a modernség

olyan felfogását hirdeti, amely szerint az a

típusú individuum, amely olyan kegyetlenül

magányos Rousseau-nál, valójában pozitívan

keletkezik, mintegy kultivációja az

egyénnek az európai elbeszélési hagyományban.

Abban a hagyományban, amely

Cervantestől és Defoe-tól kezdve az ént állítja

majd szembe a körülményekkel és a

társadalommal, és ezzel egy olyan új személyiséget

állít előtérbe, amely nem tagadja,

nem is meghaladja, hanem kibontakoztatja

azt az Én-képet, amely kezdettől fogva velünk

van.

Heller Ágnes könyve izgalmas és fontos

olvasmány abból a szempontból, hogy egy

filozófus szemével nézi a világba való beletettség

kétféle meghatározottságának viszonyát,

amely viszony a pszichológus számára

is fontos. Az egyik meghatározottság a genetikai,

a másik pedig a társas körülmények

révén adott meghatározottság – mi, mint

egyének, e kettő sajátos küzdelmeként alakulunk

ki. Ezek a küzdelmek azonban, nagyon

eltérően alakulnak különböző korokban.

Miközben Heller Ágnes ezeket az eltéréseket

világosan látja – hiszen egész munkássága

az antik etika és a reneszánsz ember

értelmezésétől kezdve fél évszázaddal ezelőtt

ezekből az újításokból indult ki –, nem

igazán mutatja meg, hogy az utóbbi néhány

száz évben milyen újítások is jelennek meg.

Ez adja a legfőbb hiányérzetet ebben az izgalmas

munkában.

Pléh Csaba

CEU, Budapest

DANIEL C. DENNETT: Intuition pumps and other tools of thinking

New York: Norton, 2013, XIII+497 oldal

Daniel Dennet korunk fontos és elismert

filozófusa, aki igen komolyan veszi saját

munkáját: a gondolkodást. Lelkiismeretességét

jól jelzi, hogy szaktársainak többségével

ellentétben elmefilozófiai tanulmányai –

többek között Willard Quine és Gilbert Ryle

szárnyai alatt – igen korán elvezették az

alapvető kérdést (Hogyan működik az elménk?)

egészen új oldalakról felfejteni

igyekvő modern agykutatáshoz, majd az

agyunkat keletkezésében megérteni kívánó

evolúciós biológia meglátásaihoz. A saját

állítása szerint autodidakta, és tudása javát a

legjobb tudósokkal való beszélgetés során elsajátító

Dennett szerteágazó ismereteivel

felfegyverkezve azonban az „unalmas” tuKönyvismertetések

655

dományos kutatások helyett a „tiszta elméletek”

szakértője maradt, és eredeti szakmáján

belül segít tisztázni releváns biológiafilozófiai

és tudományfilozófiai álláspontokat

is. A legtöbb hivatásos gondolkodóhoz

képest szokatlanul mélyen a valóságban

gyökerező érvelését (a naturalizált filozófiát)

tudatosan terjesztő és másokon is számon

kérő Dennett, 18 könyv és közel 500 cikk

szerzőjeként mára temérdek tisztség és díj

méltó birtokosa, és elismerik az egyetemi

berkek mellett ismeretterjesztő és humanista

körökben is. Pedig az igazság kérlelhetetlen

fürkészésében nem mindig választja a

diplomatikus utat, és kiérlelt álláspontjának

kíméletlenül következetes képviseletével

kollégáinak tucatjairól szokása állítani, hogy

egyszerűen folyamatosan értelmetlenségekről

beszélnek. (Jelen könyvében külön zárófejezetet

szentel elsőéves filozófushallgatóknak,

hogy miként kell időben kiszúrni – és

óvatosan elkerülni – az analitikus filozófus

kollégákat.) Gondolkodásának tisztasága és

bátorsága posztmodern kultúránkban szinte

akarata ellenére is inkvizítori képességekkel

ruházza fel – és nem csupán analitikus filozófusok

ezrei számára jelent egzisztenciális

fenyegetést a puszta személye, de harcos újateistaként

is rettegik Amerika-szerte mindenhol.

Jelleméből fakadóan, és mert 50 éve következetesen

kitart álláspontjai mellett (elsősorban

fizikalizmus, neurál-darwinizmus

és kompatibilizmus – utóbbin a determinizmus

és a szabad akarat összeegyeztethetőségét

értve) Dennettnek pályafutása során

jó pár vitaszituációt volt alkalma átélni – és

főként: értékelni. Eközben nem csupán saját

érvelését sikerült fényesre csiszolnia, de

a vitapartnerei által alkalmazott technikákat

és nézőpontjaik gyengéit is egyre tudatosabban

azonosítania. És bár ifjúkora óta meghatározó

élménye, hogy a viták során az

emberek többnyire teljesen elbeszélnek egymás

mellett (az elmefilozófiát naturalizáló

programja is eleve a fogalmak és összefüggések

tisztázása miatt fontos), legújabb könyvével

tesz talán először átfogó kísérletet arra,

hogy ezt a problémát a gyökerénél kezelve:

közvetlenül a helyes gondolkodás

mibenlétéről meséljen nekünk. Igaz, az elmúlt

évtizedek általános nemzetközi tendenciája,

hogy a filozófia-tanszékek az érveléstechnika

diszciplínája felé sodródnak,

Dennett azonban – áldásos szokásához híven

– szembe megy kollégái gyakorlatával,

és a vitakultúra fejlesztéséhez a legkevésbé

sem a logika szabályait próbálja belénk

sulykolni. Gondolkodni ugyanis szerinte kifejezetten

nagyon nehéz dolog, és leginkább

az agyunkkal – az agyunkban – vívott harc

jellemzi. Ebből adódóan pár elvont szabály

alkalmazása semmire nem elég: ha valóban

el akarunk jutni vele bárhova, gondolkodási

segédeszközök tucatjaira van szükségünk:

„képzelet-tágítókra”, „fókusz-tartókra”, mentális

emelőkre, csigákra és pajszerekre egyaránt.

Könyvében a majdnem elfeledett népi

meglátás mintájára – „a kovács az egyetlen

mesterember, aki maga készíti a szerszámait”

– ezért valódi filozófusként, egy

edzett elme-kovács módjára kiválogatta számunkra

az elme megmunkálásához legfontosabbnak

tekintett szerszámait. Őszinteségéből

adódóan persze nem általában fontos

mentális pajszerek felsorolását választja, hanem

a saját gondolkodásmódja és álláspontja

megértéséhez legszükségesebbeket. Egy

ennyire önreflexív életpálya mellett (a „gondolkodásról

való gondolkodás”-t és az agykutatást

követően immáron a kutatásról való

gondolkodás mechanizmusait elemzi), ez a

lépés több mint védhető, és persze ő is büszkén

vállalja: „Egyik fő célom, hogy menetközben

feltárjam, mit is csinálok és miért”

(3).

Az intuíció-pumpákban tehát számtalan

mentális szerszámot kínál gondolkodásunk

tisztítására, és hétköznapi helyzetektől a

legbonyolultabb filozófiai problémák kezeléséig

sok praktikus tanáccsal lát el minket.

A gondosan egymásra épített fejezeteken

keresztül jól követhető és izgalmas módokon

biztos kézzel vezeti végig laikus és szakavatott

olvasóit egyaránt nemcsak számtalan

új és bonyolult tudományos tanulság befogadásához,

de egészen a tudat és a szabad

akarat kőkemény filozófiai problémáinak

megértéséhez. Művében ráadásul a téglák

gondos rakosgatása közben folyamatosan

656 Könyvismertetések

igyekszik a tervrajzot is láthatóvá tenni, és

töménytelen mennyiségű belső kereszthivatkozással

segíti megértenünk mikor hol

állunk a könyvben. További gesztusként a

400 oldalas könyvet többnyire önmagukban

is megálló pároldalas fejezetekből építi fel,

ahol a régóta használt érveit is segít nekünk

mélyebb összefüggéseiben, és valódi jelentőségüknél

fogva megérteni.

Az első fejezetben pár alapvető érveléstechnikai

módszert mutat be, mint amilyen

a jó szándék elve, a reductio ad absurdum érvelés

(Dennett szabadfordításában: by parody

of reasoning), vagy a középkortól használt

Occam borotvája, a terminusok és érvek

sokszorozásának kerülése. Szintén itt

találkozunk olyan megszívlelendő alapigazságokkal,

mint hogy ha valaha fejlődni szeretnénk,

akkor képesnek kell lennünk hibázni,

vagy, hogy amit egy laikusnak nem

tudunk elmagyarázni, azt bizony mi magunk

sem értjük. Ugyanakkor e többnyire

közkézen forgó meglátásokkal kapcsolatban

is ráébreszti olvasóját, hogy a szokásos érveléstechnikai

alapvetéssel szemben (a cél a másik

meggyőzése) a tét sokkal nagyobb: e szerszámok

valódi jelentősége abban áll, hogy segíthetnek

tisztázni saját álláspontunkat.

A második – a jelentés és tartalom fogalmait

körüljáró – fejezet bemutatja Dennett

világlátásának alappilléreit: az intencionalitás

és az anti-esszencializmus gondolatát. Előbbi

fogalom a pszichológiából származik és a

mások szándékaira vonatkozó automatikus

feltételezéseinket jelöli: tehát hogy gyárilag

teleologikusan gondolkodunk, azaz nem tudunk

nem célokat megsejteni a többiek cselekedetei

mögött. Az intencionalitás Brentanóig

visszavezethető fogalma itt a jelentés

instrumentalista felfogását jelöli: eszerint

eredeti vagy valódi jelentése a dolgoknak nincs

(vagy nem releváns) – a betöltött funkciók

azonban értelmezhetők. Ahogy kedvenc versünk

személyes (tehát számunkra „igazi”)

jelentése is sokszor független a költő eredeti

szándékaitól, egy régi vasaló használatakor

is felesleges azon lovagolni, hogy eredetileg

nem ajtótámasznak való. (Bővebben lásd

Daniel Dennett Az intencionalitás filofiája.

Budapest: Osiris, 1998.) Dennett ugyanakkor

félrevezetőnek tekinti e jelenség újabb

keletű ‘Theory of Mind – TOM’ elnevezését,

hangsúlyozva, hogy ennek lényege éppen

abban rejlik, hogy nem elméleti, hanem

nagyon is gyakorlati és ösztönös képességünk.

Tehát a pszichológián túlmutatóan

Dennettnél az intencionalitás fogalma elsősorban

a fizikalizmus bástyája, és annak felfogásához

szükséges, hogy a dolgok egyszerre

„vannak” és „csinálnak vmit”. Egyedül

ebből kiindulva láthatjuk isteni segítség

nélkül is működni az evolúciót: felismerve

hogy öntudatlan algoritmusok is képesek

funkciót betölteni. Az ehhez szorosan kapcsolódó

anti-esszencializmus fogalma az agykutatás

alapvető belátását tükrözi, hogy idegpályáink

annyira redundánsan és sokoldalúan

közvetítik a bennünk lévő képességeket,

hogy értelmetlen arról beszélnünk,

hogy az agyunk melyik része vagyunk mi –

ahogy problematikus lenne arról is, hogy

melyik testrészünk elvesztése után kezdünk

megszűnni mi magunk lenni. A fejezet legfontosabb

gondolati szerszáma ennek megfelelően

a későbbiekben tucatszám alkalmazott

tulajdonképpen kifejezés (the „sorta operator”),

amivel képessé válhatunk állításokat

megfogalmazni komplex rendszerek működéséről.

Mivel ugyanis a világ nem a halmazelmélet

logikájára épül, és a fekete-fehér

gondolkodásmód és a pontos definíciók

szinte sehol nem használhatók (az analitikus

filozófia tanszékeit leszámítva), csak ennek

segítségével tudunk kijelentéseket tenni arról,

hogy a vérlemezkék „tulajdonképpen

tudják”, hogyan kell elállítani a vérzést, és

egy sakkprogram „tulajdonképpen tudja”,

hogy mi a helyes lépés.

A következő – kitekintő – fejezetben a számítógépek

működését ismerjük meg könynyen

befogadható formában, a regiszter-gép

logikájától a Turing-gép felépítésén át a

Neumann-gép mechanizmusaiig. A számítógépek

működésének leírása az alapoktól a

virtuális gépekig elsősorban a két fenti alapfogalom

elmélyítését szolgálja, illetve a fizikalizmus

„az agyunk olyan mint egy számítógép”

analógiájának bemutatását. A felvilágosodás

elmefilozófusai vagy a kreacionisták

meggyőződése ellenére ugyanis az inKönyvismertetések

657

formatika korában letagadhatatlanná vált,

hogy igenis lehetséges egészen apró és primitív

lépésekből (idegkisülés) bonyolult és intelligens

gépeket készíteni – feltéve hogy kellően

sok egymásra épülő intencionális (funkciót

betöltő) szintet sikerül integrálnunk.

Ezen gondolat alaposabb kidolgozása a témája

az evolúcióról szóló fejezetnek, amely

egyre mélyülő példákkal szemléltetve segít

befogadni, hogy a „kellően sok” alatt valójában

milyen döbbenetes nagyságrendre is

kell gondolnunk. Itt kerül bemutatásra

Borges Bábeli könyvtára, és az itt testet öltő

végtelenség tömény érzékeltetésével (és az

erre épülő alesetekben való egyre mélyebb

lubickolással) sikerül képzeletünket addig

tágítania, míg reális esélyünk válhat a DNS

információtartalmának vagy az evolúciós folyamatok

hosszának a felfogására. (Mely

utóbbiban tudvalevőleg gyakorlatilag sosem

születnek mutánsok, és ráadásul azok is

szinte mindig hátrányos tulajdonságokat

rejtenek – de évmilliárdok alatt mégis el

tudtunk jutni idáig.) A darwini gondolat

Dennett számára konkrétan a legjobb ötlet

a világon, és egyben az egyik legfontosabb

mentális pajszer, ami – a mesebeli „tökéletes

sav” mintájára – mindenen átrágja magát,

amivel csak találkozik, és az egész világról

alkotott elképzelésünket fenekestül felforgatja.

Kedvenc témáját számtalan példával

illusztrálva a fejezet (és az evolúció;) talán

legfontosabb (az előzőekkel párhuzamos)

tanulsága a ‘competence without comprehension’

tétele, vagyis hogy az emberek világával

ellentétben az állatoknál egyáltalán

nem szükséges sem a tudatosság, sem a

megértés ahhoz, hogy elképesztő trükköket

alkalmazzanak túlélésük érdekében. Orgel

második törvényét idézve – az évmilliárdokon

keresztül következetesen alkalmazott

trial and error módszer döbbenetes erejéről:

„az evolúció okosabb nálad”.

Az intelligens tervezés híveinek szapulása

után, a gondolkodási eszközkészletünket

feltöltve kezdi meg Dennett lendületes támadását

az analitikus filozófusok ellen a tudat-

ról szóló fejezetben. Egyfelől keményen

bírálja a „fotel-filozófusok” módszertanát,

akik a tudományos kísérletek eredményeit

negligálva mindmáig az introspekció megbízhatatlan

eszközére, illetve kreált gondolatkísérleteikre

támaszkodnak – elménk működésének

megismeréséhez ezekkel szemben

a „heterofenomenológia” bevett, bár eddig

nem néven nevezett kísérleti gyakorlatát

javasolja. Másfelől az emberi tudat mibenlétét

kényszeresen misztifikáló álláspontokat

belülről is szétcincálja, és a közkézen forgó

gondolatkísérletek tucatjaiban mutat rá

súlyos szerkezeti hibákra. Többek között a

Descartes-tól kölcsönzött csiliagon (ezer oldalú

polygon) példáján bemutatja, hogy

attól, hogy valamiről azt hisszük, hogy „elképzeltük”,

még lehet, hogy semmi nem

történt az agyunkban. Erre rímelve levezeti,

hogy a kváliák létezése (vminek a szubjektív

élménye) annak ellenére is értelmetlen feltételezés,

hogy mostanra sok kognitív pszichológust

is megfertőzött ez a fogalom.

Nem utolsósorban pedig darabokra szedi a

mesterséges intelligencia lehetetlenségét bizonyítani

hivatott „kínai szoba” gondolatkísérletét

Searle-től. A mese hiányzó részleteinek

elképesztően alapos elemzésével bizonyítva,

hogy a történetet valójában nem is

lehet elképzelni – és a levezetettnek beállított

tanulsághoz egyáltalán nem tudunk eljutni.

Az utolsó nagy fejezetben a szabad akarat,

közelebbről a kompatibilizmus van terítéken,

amely Dennett szerint korunk legnehezebb

és egyben legfontosabb problémája.

Ezzel párhuzamosan a tárgyalásmód

is sokkal visszafogottabb, vitriolos kritikák

helyett óvatos kérdésekből épülnek a fejezetek,

és a legfőbb állítás a tudat kapcsán már

elhangzott észrevétel, hogy az emberek jelentős

többsége tévesen képzeli magát szakértőnek.

Csak mert nekünk is van elménk

(tudatunk, akaratunk, szemünk) még elég

nagy valószínűséggel értjük teljesen félre

ezek működésének alapjait. A laikusok (és

analitikusok) leggyakoribb hibája ez esetben,

hogy az „abszolút” szabad akarat elérésében

reménykednek, ami nem csupán a

jog felfogásával összeegyeztethetetlen, de

önmagával is: logikailag ugyanis ez a teljesen

random cselekedetekkel egyenértékű,

amire kisebb csoda, hogy egyesek (például a

frankfurti példák hívei) kívánatos képes658

Könyvismertetések

ségként is képesek gondolni. (Ezzel szemben

a „befolyásoltság alatt aláírt szerződés”

jogi esete a „praktikus” véletlen hatásköre,

ahogy a kő-papír-olló játékban elért sikerhez

is csak ennyi szükséges.) A felelősségteljes

viselkedésnek viszont nem a „teljes okozatlanság”

az előfeltétele, hanem pont ellenkezőleg,

a következmények tudatos figyelembevétele.

Dennett ebből adódóan itt kollégái

helyett elsősorban a tudósokat feddi

meg – igaz önmagához képest szokatlanul

óvatos hangnemben – és arra emlékeztet,

hogy bármilyen neurobiológiai érveket hozzunk

is fel, fennhangon hirdetni a szabad

akarat „bizonyított” hiányát elképesztően felelőtlen

cselekedet. Szabad akaratunk érzetének

hiánya ugyanis sokkal súlyosabb lelki

és anyagi károkat fog eredményezni, mint

bármilyen rosszul meghozott döntésünk.

Dennett a 400 oldal során meggyőzően

bizonyítja a bevezetőben tett állítását, hogy

gondolkodni szörnyűségesen nehéz – ha neki

talán nem is, de kollégái többsége számára

látványosan. A nehézségek pedig szerteágazóak,

és legalább annyira származnak

képzelőerőnk hiányából, mint fantáziánk

túlhasználatából. Ezért a legkevésbé sem

javasolja számunkra a logikus gondolkodást,

mert nem lát sok értelmet sem a halmazelméletbe

beleszuszakolható fekete-fehér állításokban

(mindenki vagy kopasz vagy nemkopasz),

sem a teljesen légből kapott feltételezésekben

(mi van ha egy őrült tudós irányítja

az idegrendszeremet, vagy ha belém

csap a villám és zombivá változom?). Dennett

zsenialitását jól mutatja, hogy az analitikus

hozzáállást tucatnyi oldalról aknázza

alá párhuzamosan, és Wittgenstein és a

nyelvfilozófia említése nélkül rántja ki a talajt

több rétegben kollégái lába alól. Érvei

pedig nem csupán könnyen befogadhatóak,

de ellenfeleit sokszor közvetlenül saját fegyvereikkel

semmisíti meg, kifordított gondolatkísérletekkel

(„Clapgras”) és olyan meghatóan

egyszerű ellenpéldákkal, mint hogy:

1. ha minden emlős anyja emlős, akkor

2. emlősök mindig is voltak – de 3. az evolúció

szerint ez lehetetlen, tehát emlősök

nincsenek. A fantáziájukat zabolátlanul elengedő

(a tényeket felfogni viszont képtelen)

filozófusokkal szemben a könyv alapján

valódi képzelőerővel sokkal inkább azok a

tudósok rendelkeznek, akik például az evolúció

elképesztően hosszú folyamatának

megértésére, vagy az agyműködés felfoghatatlan

összetettségének feldolgozására vállalkoznak.

Ezzel párhuzamosan olvasóitól

leginkább a képzelőerő „tudatos szabályozását”

kérve, a könyvben szereplő mentális

szerszámok közös metszete az alaposság és a

részletekre való figyelés képessége.

A számtalan érdekes és praktikus gondolati

pajszer bemutatása mellett a mű külön

szépsége, hogy Dennett kifejezetten jól ír –

ami valószínűleg szorosan összefügg az alapos

gondolkodással. Ez ugyanis nem csupán

a befogadás élményét emeli, hiszen lehetővé

teszi olyan finomságok átadását,

hogy a gyenge álláspontokat gyakran stilisztikai

jegyekről is felismerhetjük (például a

„nyilván” szó használatáról). A tudatos nyelvhasználatból

adódik az is, hogy kihasználva

az angol nyelv nemi érzékenységét, példáiban

következetesen minden tudós, informatikus

és pilóta nőnemű, ahogy minden páciens

és áldozat férfi – folyamatosan felébresztve

szunnyadni készülő képzelőerőnket.

De az önreflexivitás és nagylelkűség a gondolatfolyam

egészére is jellemző: folyamatosan

jelzi, épp milyen érvelési hibákat követ

el a már felsoroltak közül, és büszkén érvel

alig pár lap különbséggel hol a definíciók

veszélyei, hol a definíciók elengedhetetlensége

mellett. Becsületére legyen mondva,

még az önreflexivitással sem esik túlzásba,

és a legnehezebb filozófiai problémák elemzésénél

következetesen „elfelejti” kimondani

a bonyolult terminus technikusokat, és

ezáltal észrevétlenül lopja be tudatunkba a

wittgensteini gondolatmenet mellett többek

között az emergencia problémáját is.

Ha tehát máshonnan nem tudnánk, ez a

könyv is elegendő annak alátámasztására,

hogy Daniel Dennett párját ritkítóan éles

eszű és bátor gondolkodó, aki jó íróként és

kiváló pedagógusként képes kollégái mellett

laikusok tízezreinek gondolkodására hatni –

közvetlenül és közvetetten egyaránt. Ismeretterjesztés

mesterfokon – ajánljuk mindenkinek.

Liska János

PhD-diák, BME

Könyvismertetések 659

ZIMMER MÁRTA: Arcészlelés

Budapest: Akadémiai Kiadó, 2013, 138 oldal

Dr. Zimmer Márta (egyetemi adjunktus,

pszichológus, matematikus) 2013-ban, az

Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent

Arcészlelés című könyvében többek között

olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mi

minden olvasható le egy emberi arcról, hogyan

vagyunk képesek egyáltalán felismerni

társaink arcát, vagy, hogy mit jelent az arcvakság;

és ezen ismeretek összessége hogyan

hasznosítható a mindennapokban.

A kognitív tudomány szerint az arcok egy

olyan egyedi ingercsoportot képeznek,

amely maga után vonja az egyedi kódolás és

idegi reprezentáció szükségét. Arcunk különböző

alkotórészekből áll (két szem, orr,

száj), és néhány esetben ugyan elég egy karakterisztikus

komponens észlelése a felismeréshez

(például Chaplin bajusza), de a

legtöbbször mégis több információ együttes

feldolgozása szükséges a multidimenzionális

döntés meghozásához. Az ismert kutatási

eredmények is arra engednek következtetni,

hogy az arcokat nem „darabonként” tesszük

össze magunkban, hanem az egész ingert

egységként kezeljük, tehát konfigurális feldolgozást

végzünk.

Az arcfelismerés tudományos megközelítése

egészen a XX. század második feléig

nyúlik vissza. Zimmer bemutatja a téma

legmeghatározóbb korai modelljeit, amelyek

közül Bruce és Young (1986) elméletét

emeli ki. Eszerint az arcészlelés nagyrészt

egymástól elkülönülő információk feldolgozásának

halmaza, és a felismerés számos

diszkrét, egymást követő szakaszokon jelenhet

meg.

Zimmer könyvében az arcészlelés fejlődési

jellegzetességeit is górcső alá veszi. Az

általa összegyűjtött empirikus kutatások

eredményeiből megtudhatjuk például, hogy

a csecsemők születésük pillanatától érdeklődnek

az arcok iránt, hogy inkább preferálják

édesanyjuk arcát más női arcokhoz

képest, vagy, hogy az arcfeldolgozásban a

csecsemők kezdetben inkább a külső információkra

támaszkodnak (például haj), és

csak későbbi életkorokban veszik figyelembe

az arc belső vonásait.

Emellett átfogó ismertetést kaphatunk az

arckifejezések érzelmi színezetével kapcsolatos

legfontosabb kutatási eredményekről is,

amelyek közül különösen érdekes, hogy az

Ekman-féle univerzális érzelmek (boldogság,

szomorúság, félelem, harag, undor, meglepődés)

közül a boldogság (mosoly) kódolása

eltér a többitől: felismerése lényegesen egyszerűbb

és gyorsabb. Ebből a felismerésből

született a kérdés, hogy egyáltalán képesek

vagyunk-e megkülönböztetni a valódi boldogságot

(Duchenne-mosoly) a hamis érzelemtől,

a színlelt mosolygástól. (Vizsgálati

eredmények szerint 7 éves korunktól vagyunk

képesek rá.)

Zimmer könyvében külön fejezetet szentelt

az arcokról leolvasható szociális ingereknek

is, hangsúlyozva hogy – habár az életkor,

a nem, a szépség vagy a tekintet iránya

elhanyagolt területei az arcfelismeréssel

kapcsolatos tudományos fejtegetéseknek –,

mégis legalább annyira fontosak, mint az

identikum vagy az érzelmi arckifejezések.

A szerző a már említett viselkedéses vizsgálatok

bemutatásától a következőkben az

arcészlelés idegi reprezentációja felé „veszi

az irányt”. Az EEG-vel regisztrálható kiváltott

potenciálok közül kiemelkedő az N170/

N200, amely feltételezhetően az arcészlelési

folyamat strukturális kódolási fázisát tükröző

korai agykérgi jelzés. Ezenkívül még jelentős

az N250, mint az arc ismerősségére

való szenzitivitás idegi jelzése, valamint az

N400, mint a szemantikus információk feldolgozását

jelezni hivatott eseményfüggő

kiváltott potenciál.

660 Könyvismertetések

Az újabb agyi képalkotó eljárások (fMRI)

megjelenésével lehetőség nyílt az arcészlelés

pontosabb idegi feltérképezésére. A kezdeti

kutatások három különböző agyterület jelentőségét

emelték ki: az FFA (fusiform face

area), az OFA (occipital face area) és az STS

(sulcus temporalis superior) szerepét az arcfeldolgozásban.

A James Habxy és munkatársai

által a 2000-es években végzett kutatások

bebizonyították, hogy a fent említett

agyterületek elsősorban a vizuális kódolásban

vesznek részt: ezek együttese alkotja az

arcfeldolgozás „mag-rendszerét”.

A humán arcészlelés tudományos bemutatása

során elengedhetetlen az arcfelismerési

zavar (prozopagnózia) jellegzetességeinek

ismertetése is. Összességében elmondható,

hogy minden arcfelismerési zavarral

élő személyre („arcvakra”) az explicit arcfelismerés

zavara jellemző. Problémáik valószínűleg

abból erednek, hogy képtelenek

egy arcról elég precíz és hatékony perceptuális

reprezentációt létrehozni, amit később

a szemantikus tudásuk elérésére használhatnak.

Az arcfelismerési zavarok csoportosításakor

elsősorban fejlődési (öröklött)

vagy szerzett arcfelismerési zavarról beszélhetünk:

míg a veleszületett arcvakok a külső

jegyeket figyelik, az arcok „letapogatása”

során a szerzett zavarral élők általában a

száj környékét nézik. Ugyancsak eltérés figyelhető

meg közöttük az érzelmi arckifejezések

feldolgozásában is. Ennek megfelelően

mindkét csoport esetén a sajátos diszfunkcióra

jellemző idegrendszeri aktivitásbeli

mintázateltérések is megfigyelhetők.

Zimmer a teljesség igényére törekedve

még olyan fejlődési zavarokat – mint például

a korai vizuális depriváció hatásai, az

autisztikus spektrumzavar vagy a Williamsszindróma

– és pszichiátriai kórképeket (például

szkizofrénia, depresszió, szociális szorongás)

is bemutat, amelyek magunkban

hordozzák az arcfelismerési zavar kialakulásának

lehetőségét.

A könyv vége felé megismerkedhetünk a

korábban említett kutatásokból származó tudományos

ismeretek alkalmazási lehetőségeivel

is. A szerző véleménye szerint az arcfeldolgozás

elsősorban a rendőrségi/bűnügyekben

válik kulcskérdéssé: nem mindegy

ugyanis, hogy a szemtanú felismeri-e a

bűnözőt, és ha igen, arra milyen körülmények

között képes. Érdemes lehet felmérni

a szemtanúk megbízhatóságát, mert a különböző

nemi jellemzők, életkori sajátosságok,

az esemény után eltelt idő vagy az átélt

stressz is befolyásolhatja döntésüket, a csoportos

torzításokról nem is beszélve.

A rendőrségi ügyek során a szemtanúk

felidézését ma már elsősorban – felváltva a

rendőrségi rajzolók fantomképeit – az egyre

fejlettebb arcrekonstruáló rendszerek segítik.

A számítógépek térhódításával megjelentek

az olyan digitalizált programok, mint

az Identi-Kit 2000, a FACE 3.0 vagy az

E-FIT, amelyek mind fotószerű komponenseket

mutatnak be a szemtanúknak. Tehát

láthatjuk, hogy a legfejlettebb technika

igyekszik felhasználni a kutatási eredményeket,

a kutatási és fejlesztési folyamatnak

azonban még közel sincs vége az arcészlelés

területén.

Véleményem szerint a kötet (vagyis a szerző)

legfontosabb érdeme, hogy széles körű,

átfogó tudásanyag ismertetésére törekszik,

mellőzve a tudományos állásfoglalást. Sőt,

Zimmer őszintén biztatja az olvasót a bemutatott

ismeretek továbbgondolására és a tudományos

igényű kérdésfelvetésre. Ezenkívül

úgy gondolom, hogy külön kiemelendő

az arcészlelés jellegzetességeinek minél pontosabb

megismerésének igénye az alkalmazási

területek sokszínű bemutatása által.

Összességében az olvasó egy kivételes,

olykor meghökkentő információkkal szolgáló,

ám kifejezetten ösztönző tudományos

művet ismerhet meg, amely mind a laikus,

mind a szakember számára egyaránt HASZNOS

és érdekes olvasmánynak bizonyulhat.

Noszik Nóra