Magyar Pszichológiai Szemle, 2014, 69. 2/7. 443–456.

DOI: 10.1556/MPSzle.69.2014.2.7.

Könyvismertetések

GÁL ÉVA: Lejáratás és bomlasztás.

Tudósok, tanárok a titkosrendőrség látókörében

Budapest: Corvina–Nagy Imre Alapítvány, 2013, 378 oldal

Különös dolog egy pszichológiai lapban egy

jelenkor-történeti könyvről ismertetést készíteni.

Két oka van mégis a próbálkozásnak.

Gál Éva a mi szakmánkban is közismert

szociológus és szociológiatörténész,

’56-os meghurcolt, Litván György özvegye,

aki maga is történész, s a férjére vonatkozó

titkosszolgálati iratok nyomán akad egy

olyan témára, amely saját szakmai múltjától

kicsit eltávolítja. Gál Éva feldolgozta a 20.

század közepi magyar titkosszolgálatok történetének

néhány tragikus és néhány tragikomikus,

egyenesen bornírt megfigyelési

történetét.

Két szempontból tartozik mindez a pszichológusokra.

Az értő történész a személyes

érintettség hangját professzionálisan mellőzve

igen részletes levéltári feldolgozások

alapján leírja az értelmiségi megfigyeléseknek

egy jellegzetes szigetét. Eközben tanulságos

képet mutat arról, amit nekünk, pszichológusoknak

úgy kellene értelmeznünk,

mint a „többszintű tudatelmélet” szerepét a

titkosszolgálati munkákban. Bármily visszataszító

is, az áldozatok megfigyelése során a

címben jelzett mozzanatok (lejáratás, bomlasztás)

valójában a tudatelméletet érintik.

A titkosrendőr, amikor nem sikerül valakit

beszerveznie, jobb híján bosszút áll. Azt a

benyomást akarja kelteni a kapcsolat környezetében

(például azzal, hogy a kihallgatottat

hamar kiengedi), hogy az együttműködik

a rendőrséggel. Vagy egyenesen aktívan

pletykákat helyez el „visszafelé”, saját

ügynökein keresztül az ellenállás világába,

hogy elterjedjen valakiről, hogy az ügynök.

Ezek a kölcsönös tulajdonítások s bizonytalanságkeltések

igencsak drámaiak, s többször

előfordult – nem minden tragikus emberi

felhang nélkül –, hogy az egykori megfigyeltek

előbb hunytak el, minthogy rájöhettek

volna, hogy egyikük sem súgta be a

másikat. Az ocsmány titkosszolgálati munka

rejtett dimenziója tehát a pszichológus számára

izgalmas értelmezési terület. Gál Éva

alapos feltárásai nyomán időrendben és az

emberi tulajdonítások emeleteit is rekonstruálva

láthatjuk, hogy milyen harmadlagos

és negyedleges tudatelméleti mozzanatokat

használ a megfigyelés. Használ természetesen

elsődleges tudatelméletet is, amikor

megpróbálja rekonstruálni, hogy mit is tud

a bekerített és megfigyelt személy. Azután

használ másodlagos tudatelméletet, amikor

megpróbálja kikombinálni, hogy mit gondolhat

róla, arról, hogy a vizsgáló mit tudhat.

Tudja-e például, hogy megfigyelték?

Harmadlagos tudatelméletet használ például,

amikor megpróbálja ravaszul rekonstruálni,

hogy mit gondol a megfigyelt személy

a megfigyelők tudásáról. A negyedleges

tudatelméletben azután a titkosrendőr

tesz mindenféle új tudásokat a megfigyeltek

s környezetük fejébe arra nézve, hogy azok

mit tulajdonítsanak más megfigyelteknek.

Mielőtt mindez túl bonyolulttá válna, azzal

zárnám, hogy érdemes Gál Éva könyvéből

kiindulva ilyen típusú elemzéseket vé444

Könyvismertetések

gezni. Dunbar mutatott rá irodalmi elemzésekben

arra, hogy milyen korlátai vannak a

tudatelmélet emeleteinek. Ritkák a jó írók,

mondja Dunbar, akik Shakespeare-hez hasonlóan,

Otello, Desdemona, Jágó és a mellékszereplők

többemeletes tudatelméletének

prezentációjával foglalkoznak a néző felé.

Dunbar szerint azért ritka a jó író, mert nehéz

a sokemeletes tudatelméletet kezelni.

Érdemes lehet megnézni, hogy ezek a többemeletes

tudatelméletek milyen korlátokat

szabnak a megfigyeltek és a megfigyelők

számára a titkosszolgálati munka eléggé

szennyes világában.

A drámai hősök, akik halálukig sosem

tudták meg, hogy egymásról sosem jelentettek,

például Mérei Ferenc és Nemes Lívia.

Természetesen a szereplők teszik elsődlegesen

fontossá Gál Éva könyvét a pszichológus

olvasók számára. Litván György, Gál Éva

férje és szakmai társa a Mérei-féle „ellenforradalmi

szervezkedés” elítélt vádlottja volt,

ezért a szerző különleges érdeklődése Litván

után kutatva előhozta a Mérei-ügy

anyagát. A könyv jórészt ennek részletes feldolgozása.

Aprólékosan bemutatja azt a

bornírtságot, amelyet az utcai megfigyelésekkel,

a provokátor ügynökökkel, a párhuzamos

letartóztatások közbeni mindenféle

tulajdonításokkal együtt a titkosszolgák

megkonstruálnak egy olyan képet, ahol a

nevezetes Hungaricus a Kádár-korszak első

hónapjait kritizáló vagy 50 példányban terjesztett

kiáltvány köré a titkosszolgálat egy

„csoportot” konstruál meg az elítélés és a

per érdekében. Az izgalmas olvasmány tanulságos,

nem is lövöm itt le a poénokat.

Csak egy fontos pszichológiai mozzanatra

mutatnék rá. Gál Éva elemzésében világosan

látjuk, hogy milyen hosszú munkával

próbálja meg a kádári titkosszolgálat és

majd az ő intenciójuk nyomán dolgozó

ügyészség és bíróság megkonstruálni, hogy

itt valójában „csoportról” van szó. A ’csoport’

a titkosszolgálat visszatérő konstrukciója

volt. Érezzük, hogy a modern hálózatkutatásnak

nem véletlenül volt egyik kiindulópontja

a titkosszolgálati munka. Az emberek

közti kapcsolatokból feltételezett ilyen-olyan

rendszerellenes csoportok konstrukciója a

forradalom utáni években is kulcsmozzanat.

Tudjuk, hogy a börtönből szabadult Mérei

azután, a ’60-as években hogyan válik – kétségkívül

korábban is megvolt szociálpszichológiai

identitását kiteljesítve – a magyarországi

csoportkutatás és csoportdinamika

vezéralakjává. Majdnem azt lehet mondani,

hogy egy olyan végzetet látunk, ahol a csoport

először jelenik meg úgy, mint szemantikai

és kognitív konstrukció, mint a rendőrök

meglehetősen doktriner és koncepciós

törekvése, hogy azután Mérei a szabadság

világában valóban a csoportok ideológusává

és mérnökévé váljon a szociometria és a

pszichodráma világával. A csoport a börtönőrök

és az autoriter gondolkodás számára

ugyanúgy központi kategória, mint

ahogy kategória a szocialista hivatalos ideológia

számára, gondoljunk a közösség fogalom

és kifejezés nagy karrierjére, amely

központi jelentőségű az emberi kapcsolatok

tényleges vizsgálói számára is.

A könyv harmadik hőse Szalai Sándor. A

pszichológiával és a pszichológusokkal mindig

is érintkezésben lévő Szalai annakidején

a doktori értekezését a pszichoanalízis filozófiai

alapjairól írta. 30 éven keresztül áll a

kádári titkosszolgálat érdeklődésének előterében.

Részletesen bemutatja a könyv, hogy

hogyan próbálják meg 1957-től kezdve,

egy-két éven keresztül, a Mérei-csoporthoz

mintegy hozzácsapva, a Hungaricus ügy szálain

keresztül letartóztatni, s mennyire nem

sikerül ez. Ezért azután ügynökeiken keresztül

megpróbálják diszkreditálni Szalait,

ismét csak többlépcsős tudatelméleti lépéseket

használva. Elterjesztik róla, hogy valójában

ő a rendőrspicli. Szalai azonban meglehetősen

egyenes és meglehetősen direkt modorával

még ezen is átlát. Drámai jelenetek

rekonstruálódnak a könyvben az ügynökjelentésekből,

ahol Szalai az ő rosszhírét keltő

rendőrspiclit szorítja éppenséggel sarokba.

A könyv számos kisebb tanulmánya, a

Szilárd Leó számára készített operatív célú

libamájjal, Eörsi István korai verseinek

rendőri előtérbe helyezésével, a külföldiek

magyarországi megfigyelésével igen undorítónak

mutatja a kádári titkosszolgálatot,

nemcsak az ’56 utáni megtorlásokban (a

Könyvismertetések 445

Mérei-féle és az első Szalai-megfigyelés tárgya),

hanem egészen a ’80-as évekig. Gál

Éva azt is megmutatja, hogy nem igaz az az

önvédelem, amely szerint ártatlan jelentések

vannak. A hálózat masinériájában a mégoly

ártatlan besúgói jelentések is felhasználhatóvá

s a gonoszság forrásaivá válhatnak.

Egy emberi tartásában tiszta könyvről

van szó, amely ugyanakkor nagyon jól megírt.

Az erkölcsi ítélkezést ránk hagyja. Nincs

benne semmi szájbarágás, csak pontos filológia.

A pontos filológia a pszichológiatörténész

számára egyrészt a sorsok rekonstrukciója

szempontjából alapvető jelentőségű,

másrészt azért, mert megmutatja, hogy

a hekusok és áldozatok bújócskájában hogyan

játszanak egymással többszörös tudatelméleti

játékot a szereplők, s hogyan lehet

ebben a sokszoros tulajdonítós játékban

mégis tisztának maradni.

Pléh Csaba

EKF

MICHEL JOUVET: De la science et des rêves.

Mémoires d’un onirologue

Paris: Odile Jacob, 2013, 312 oldal

A könyv kiváló tudománytörténeti és tudományszociológiai

mű a modern alváskutatás

egyik, még mindig élő, közel 90 éves klaszszikusától.

Michel Jouvet, a Lyoni Egyetem

Alváskutatási Laboratóriumának vezetője, a

20. század közepén, a ’60-as években, a paradox

alvás elméletének részletes kidolgozója

volt. Könyvében egyszerre mondja el

szellemesen a francia neurobiológus élettörténetét,

meglehetősen érdekes kalandokba

ágyazva, illetve saját felfedezéseinek lényegét

és helyét a 20. századi alváskutatásban.

Jouvet életrajzát nem szisztematikusan követhetjük

nyomon a könyvben, hanem a

paradox alváskutatásának különböző fázisaihoz

kapcsolva. Ez az állandó átmenet a tudományos

elemzés, olykor az ismeretterjesztés,

sokszor az igazi szaktudományos vita

és az egyéni közeg között izgalmas olvasmánnyá

teszi könyvét. A néhol csapongó

életrajzi részletek sok mindent elárulnak

Jouvet-ről mint emberről. Jouvet az eltökélt

szabad francia értelmiségi jellegzetes példája.

Fiatalkorában orvoskarra készülő elitgimnazistaként,

majd kezdő medikusként is

sokszor találkozik a német megszállás megaláztatásaival.

A megaláztatásokat ez az ifjúság

igen kevéssé tűri, úgyhogy maquisardnak,

ellenállónak áll, majd a francia szabad

hadsereg katonájaként harcol mint felcser.

Jár Elzászban, Dél-Németországban, hogy

azután megszálló katona legyen Olaszországban

és Ausztriában. Jouvet nem patetikus

hősként írja le magát – éppen ez a szimpatikus

ebben a hősies életmódleírásban –,

hanem fiatal francia katonaként, akinek

egyik gáláns bécsi kalandja (őrség közben

rajtakapják egy osztrák nővel) hadbírósággal

fenyegeti, hogy azután békésen visszakerüljön

medikusnak Franciaországba. Ez

az állandó ingadozás a mondén élet frivolitása

és a tudós szabad életmódja közt jellemzi

mindvégig a könyvet. Jouvet kedvelt

visszatérő témája például, saját álmainak

elemzésében is, az erotikus mozzanat pontos

lokalizációja a tényleges szexuális aktivitáshoz

képest. Vagy, az álomban megélt kalandok

szisztematizálása, a nők ismerőssége,

ismeretlensége az álmodó valós kapcsolatai

függvényében és így tovább. Kedvenc témája

mind az embernél, mind a patkányoknál,

macskáknál, sőt a delfineknél is, az erekció

446 Könyvismertetések

és a paradox alvás kapcsolata, ami ebben a

könyvben nem egyszerűen mint tudományos

téma, hanem ugyancsak mint egy frivol

felhang jelenik meg.

A könyv jellemzője, hogy megmutatja a

szép és izgalmas kapcsolatokat – ma azt

mondanánk – a szabadságharcos, felszabadítói

múlt és a korai sikerek között. A francia

tudományos életben, a háborút követő

nehézségek közepette Jouvet számára meglepően

könnyű volt kapcsolatot teremteni,

nem csupán egyszerűen az amerikai kollégákkal,

hanem a NATO tudományos adminisztrációjával,

akik számára – és Jouvet ezt

ismét nem dicsekvően mondja el – mint egykori

harctéri hadviselt ember igen kiváló tudományos

kapcsolatot jelentett. Így kapott

műszereket lyoni laboratóriumába, és így sikerült

igen hamar megismerkednie Magoun

Los Angeles-i laboratóriumával. Magoun

laboratóriumán keresztül pedig egyik híres

publikáló partnerével, Hernández-Peónnal.

Jouvet első, tankönyvi hírességű kutatásai

pontosan ezzel kapcsolatosak. A kiváltott

potenciál felülről-lefelé vezérlése a szelektív

figyelem egyik alapmechanizmusa az ő

klasszikus kísérletei óta.

Jouvet eredetileg, még egyetemistaként

egyfolytában ingadozott kétféle szakmai érdeklődés

közt. Már mint pszichiáter és

idegsebész szakorvos nem foglalkozhatott a

másik szakma iránti érdeklődésével: szeretett

volna ugyanis etnográfus is lenni. Ez az

etnográfiai érdeklődése végig megjelenik a

könyvben. Jouvet tudományos munkáját

kétféleképpen mutatja be. Neurobiológusként

a paradox alvás problematikáját állítja

előtérbe. Visszatérő ellenfele a REM-alvás

teoretikusainak világa. Jouvet számára, amikor

különböző fajokat, illetve az ontogenezist

vizsgálja az alvási szakaszok kibontakozásában,

nagyon fontos kérdés, hogy a paradox

alvás az izomtónus elvesztését jelenti,

és nem definíciós jegye a gyors szemmozgás.

A paradox alvás ugyanis megfigyelhető

olyan állatfajoknál is, ahol ezt egyáltalán nem

kíséri szemmozgás, sőt, ahol egyáltalán nincsen

szemmozgás. Jouvet a paradox alvás

funkciójával kapcsolatos s azóta is meglévő

vitákat, igen szimbolikusan, mint saját álmaiban

megjelenő vitákat, mint képzeletbeli,

megálmodott vitakonferenciákat tárja fel.

Világossá teszi, hogy számára 60 év kutatása

után is az alapvető mozzanat az, hogy a paradox

alvás az ébrenlét és a mély alvás között

egy másik állapota az idegrendszer

működésének, s mind anyagcsere-értelmezései,

mind különböző információfeldolgozásai,

illetve pszichológiai értelmezései ebből

a különleges állapotból kellene hogy kiinduljanak.

Jouvet, amellett hogy részletesen

bemutatja a különböző fajokkal és különböző

életkorú babákkal és gyerekekkel

végzett alváskutatásainak összegzését, mint

álomelemző kultúrakutató is megjelenik. E

tekintetben nem idegenkedik a pszichoanalitikus

hatásoktól sem. Számos kikérdezéses

alváskutatást végez írástudatlan népek képviselőivel.

Kíváncsi arra, hogy vajon egyetemes

mintázatokat mutat-e a paradox alvás

statisztikája. Nagyjából az derül ki, hogy

igen, bár néhány megfigyelt afrikai törzs

fiataljainál a paradox alvás szélső statisztikai

értékeit mutatja, szemben a szokványos százalékokkal,

de azért az eredmény még épp

belefér a mi statisztikáinkba. Furcsa hatásokat

mutat ki a manifeszt álomtartalmak téri

és idői lokalizációjával kapcsolatban. Általában

azt találja, hogy sok olyan helyzet van,

amikor kifejezetten „kitaszítja tudattalanunk”

(ez Jouvet saját kifejezése) a közvetlen

élmények megjelenítését. Így például

űrhajósok szinte sosem álmodnak űrbéli

környezetükről, hanem mindig földi környezetről

álmodnak, vagy Párizsban, a néhány

hétre, néprajzi kikérdezésre odakerült

afrikaiak nem Párizsról álmodnak, hanem,

beszámolóik szerint, mindig afrikai közegről

és így tovább. Az idői eltolódásokkal

kapcsolatban még nem feloldott, de spekulatív

megfigyelést is tesz saját, mintegy 2000

álmának elemzésével. Ennek lényege a heti

ritmus megjelenése az álomtartalmakban.

A közvetlen élményalapú történések néhány

nap után lecsökkennek, hogy azután 7 nap

után újra megjelenjenek. A jelenségért talán

valamiféle biokémiai folyamat kell hogy felelős

legyen, valamiféle konszolidáció – gondolja

Jouvet. Maga azonban nem ad választ

Könyvismertetések 447

a kérdésre, inkább arra törekszik az ilyen

szubjektív kutatásoknál, hogy világosan megmutassa

az álomtartalmak komplex meghatározottságát.

Jouvet könyve igazi csemege mind a neurobiológia

iránt érdeklődőknek, mind pedig

azoknak, akik szeretnének egy igazi komplex,

egyszerre emberi és egyszerre természettudományos

attitűdöt használó guruval megismerkedni.

Pléh Csaba

EKF

PAUL BLOOM: Just Babies: The Origins of Good and Evil

New York: Crown Publishers, 2013, 274 oldal

Paul Bloom a Yale Egyetem pszichológiaprofesszora,

a kognitív tudományokban

meghatározó jelentőségű Behavioral and

Brain Sciences c. folyóirat társfőszerkesztője.

Bloom foglalkozott már nyelvelsajátítással

és a társas kogníció fejlődésével is. Legutóbbi

könyve, az Élvezetek titka címmel magyarul

is megjelent 2011-ben. Legújabb – inkább

a nagyközönségnek, semmint pszichológus

kollégáknak szánt – könyvében (elsősorban)

fejlődéspszichológiai megközelítésből

vizsgálja az emberi moralitás mibenlétét.

Mind az erkölcsfilozófia (Hobbes, Locke),

mind pedig az erkölcspszichológia (Skinner,

Piaget, Kohlberg) meghatározó irányzataira

jellemző volt, hogy az újszülöttekre mint

amorális egoistákra tekintettek. Hobbes szerint

például az erkölcsi rendszerek feladata

nem más, mint a szükségszerűen önző egyének

kordában tartása. Skinner úgy vélekedett,

hogy a követendő erkölcsi normákat a

társadalom által díjazott viselkedési minták

határozzák meg. Kohlberg hatszakaszos elméletében

az első szakaszban kizárólag a

büntetés elkerülésére irányuló motiváció

határozza meg, amelyek a megengedett, és

melyek a tiltott cselekedetek. Ezekkel a nézetekkel

szemben Bloom álláspontja szerint

az emberi erkölcsi érzék egyes meghatározó

aspektusait nem tanulás által sajátítjuk el,

így az erkölcsös viselkedést korántsem csak

az absztrakt erkölcsi szabályoknak való engedelmeskedés

teszi lehetővé. Talán vehetjük

az előbbi álláspontot Bloom alaptételének,

mégis, a könyv tartalmilag korántsem

merül ki a csecsemők veleszületett morális

érzékének taglalásában.

Az első fejezetben Bloom bemutatja a laikus

olvasónak a csecsemők vizsgálatának

modern paradigmáit (preferenciális nézés,

habituáció), az ezekkel járó nehézségeket,

és bekukkanthatunk saját laboratóriumának

munkájába is. Ebből talán a legizgalmasabb

az a kutatássorozat, melyben Bloomék azt

vizsgálják, hogy a csecsemők kívülállóként

mennyire képesek mások viselkedésének

megítélésére. Megtudjuk, hogy 6–10 hónapos

korban már képesek vagyunk különbséget

tenni segítő és ártó magatartás között,

továbbá azt is, hogy a másokkal szembeni

negatív viselkedést – a pozitívval ellentétben

– már három hónaposan is felismerjük – ez

az ún. negativity bias.

A második fejezetben Bloom rámutat,

hogy a csecsemő morális érzéke nem csupán

abból a képességből áll, hogy képes

mások viselkedésének kiértékelésére, hiszen

az egyedfejlődés során egyes meghatározó

társas-érzelmi reakciók is hamar működésbe

lépnek. Ezek közül a legérdekesebb talán

az együttérzésre való hajlam, ami kapcsolatba

hozható bizonyos korán megjelenő

448 Könyvismertetések

társas viselkedési mintázatokkal is, mint

például a vigasztalás és a spontán segítés.

Bloom különbséget tesz empátia (empathy)

és együttérzés (compassion) között. Míg az

előbbi nem más, mint mások vélt érzelmi

állapotainak automatikus, gyengített formában

való átélése, az utóbbi elsősorban

motivációként szolgál arra, hogy segítsünk a

másikon, ha úgy érezzük, bajban van. Az

együttérzés csábítóan egyszerű magyarázata

sokak szerint a következő: tükörneuronjaink

segítségével empátiát érzünk a másik

iránt, és az átérzett fájdalomtól meg akarunk

szabadulni, ezért cselekszünk. E szerint

a népszerű elmélet szerint az együttérzést

egy alapvetőbb pszichológiai mechanizmusra,

azt pedig egy idegi mechanizmusra,

a mások megsegítésére való hajlamot

pedig az önérdek érvényesítésére való

hajlamra vezethetjük vissza. Bloom mindkét

elmélettel szemben szkeptikus: az empátia

tükörneuronos elmélete több okból is sántít

(például a tükörneuronok az agy más területein

találhatók, mint az empátia idegi korrelátumai),

az együttérzés és az empátia közötti

kapcsolat pedig kifinomultabb, mint

sokan feltételezik. Például az együttérzés és

a mások megsegítésre való hajlam egyes

esetekben operatív az empátia hiányában is

(lehet erős motivációnk arra, hogy segítsünk

valakin, anélkül hogy átélnénk az illető

fájdalmát) – és fordítva (az empátia ösztönözhet

arra is, hogy segítés helyett elfordítsuk

a tekintetünket).

A harmadik fejezetben Bloom egyebek

mellett az igazságosságra való késztetésünket

vizsgálja. A hetvenes években végzett

kutatások alapján tudjuk, hogy az iskoláskorú

gyermekek számára az igazságosságot

többnyire a javak egyenlő elosztása jelenti.

Egyes frissebb kutatások arra utalnak, hogy

ez az úgynevezett egyenlő elosztásra irányuló

elfogultság (equality bias) bizonyos formában

már tizenöt hónapos korban is megmutatkozik.

Következtében a 6-10 hónapos

csecsemők a javakat egyenlően elosztó harmadik

személyeket preferálják az egyenlőtlen

elosztókkal szemben, és később ők is

hajlamosak lesznek a javak egyenlő elosztásra,

sőt sokszor még arra is képesek, hogy

elpusztítsanak fennmaradó javakat, ha az

egyenlő elosztás nem lehetséges. Bloom

azonban rámutat, hogy ezen kísérletek alapján

még korai lenne levonni azt az optimista

következtetést, miszerint természetünknél

fogva egalitariánusok vagyunk, az itt tárgyalt

kísérletek ugyanis kizárólag olyan eseteket

vizsgáltak, ahol a javakat mások között

osztották el, illetve kellett elosztani.

Ezen a ponton Bloom átevez a pszichológia

vizeiről a kulturális antropológia és a

viselkedési közgazdaságtan vizeire. Az antropológus,

Christopher Boehm munkájából

kiderül, hogy a ma meglévő vadászó-gyűjtögető

társadalmak az anyagi javak elosztásában

sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a

modern társadalmak nagy része (persze sok

tekintetben – például a nők egyenjogúsága

és az erőszakos halált halók aránya szempontjából

– ezek a társadalmak bőven mögöttünk

járnak). Ez a kiegyensúlyozott

struktúra kétféleképpen érhető el: vagy

mindenki motivált a javak egyenlő elosztásában,

vagy mindenkit a saját javai érdekelnek,

így a javak szerinti egyenlőség – ha

megvalósul – a társadalom emergens tulajdonsága.

Bloom (és Boehm) szerint minden

jel arra utal, hogy az utóbbi mechanizmus

van működésben (hiszen az előbbi elvből kiindulva

a modern társadalmak sem lennének

kevésbé egyenlők).

A másik idekapcsolódó tudományág a viselkedési

közgazdaságtan. A diktátor játékokból

kiderül (már nem először a viselkedéstudományok

történetében), hogy az emberek

nem „tökéletesen” racionálisak. Mikor

lehetőségük van elosztani egy összeget

saját maguk és egy másik (ismeretlen) személy

között, akkor általában nem tartják

meg maguknak az összes pénzt, hanem átlagban

20–30%-át odaadják a másik személynek.

Ennek alapján megint csak lehetnénk

optimisták (bár az 50%-tól már így is

messze vagyunk), de Bloom ismét szkeptikus,

és ezt további kísérletek bemutatásával

meg is indokolja. Ezekből ugyanis az derül

ki, hogy minél feltűnőbben figyelik a vizsgált

alanyt, az annál nagyobb összeget ajánl

föl a másik személynek. Továbbá megtudhatjuk

azt is, hogy 3–5 éves gyermekek is

Könyvismertetések 449

sokkal inkább hajlamosak akkor panaszkodni,

ha édességek vagy matricák egyenlőtlen

elosztásában ők húzzák a rövidebbet (ez a

többgyerekes szülőket és a nagycsaládban

élőket talán kevéssé éri meglepetésként).

A negyedik fejezetben az erkölcsi érzéknek

egy további árnyoldalával is megismerkedhetünk.

Már az újszülöttek különbséget

tesznek az idegenek és az édesanyjuk között

(például szag és hang alapján), és preferenciális

nézés kísérletekből kiderül, hogy a

csecsemők három hónapos korra már nemcsak

az édesanya arcát, hanem az őket körülvevő

emberek etnikumát is előnyben részesítik

más etnikumokkal szemben. A szociális

fejlődés során más aggasztó jelek is

felütik a fejüket. Az egyik – az Egyesült Államokban

elvégzett – kísérletben például

egy többféleképpen értelmezhető fényképet

mutattak hatéveseknek, melyen egy fehér

és egy fekete gyermek látható, és az egyikük

fájdalmas arcot vág (a szerepek elosztását

szisztematikusan változtatták). A fehér gyermekek

nagyobb arányban jutottak arra a

következtetésre, hogy a fekete gyermek bántotta

a fehéret, mint fordítva. Az a naiv következtetés

azonban, miszerint született raszszisták

vagyunk, szerencsére nem indokolt.

Az előbb említett hatás például eltűnt, mikor

vegyes etnikumú iskolákban állították a

gyerekeket ugyanez elé a feladat elé (ez tanulságos

lehet nekünk, magyaroknak is).

Az ötödik fejezet az undor és a moralitás

kapcsolatát vizsgálja. Ez a témakör is

aggasztó implikációkkal terhes. Ezek egyike

abból következik, hogy az fizikai és a morális

undort hajlamosak vagyunk összemosni.

Kisebbségben lévő embercsoportok elnyomásakor

az elnyomók gyakran hangoztatják,

hogy a kérdéses embercsoport tisztátalan.

Ezzel sokakban azt az érzést keltik,

hogy a kisebbségben lévő csoporthoz tartozó

egyének morálisan alacsonyabb rendűek,

tehát nem rendelkeznek a többség erkölcsi

státuszával. A helyzetet csak rontja, hogy a

kérdéses kisebbség tagjai könnyen találhatják

magukat egzisztenciálisan hátrányos

helyzetben, aminek következtében az is előfordulhat,

hogy rosszabb higiéniával rendelkeznek

az átlagnál – ez pedig a többség

szempontjából egyfajta pozitív visszacsatolást

eredményez, és megnehezíti vagy ellehetetleníti

az emancipációt. Az undor és a

moralitás kapcsolatát empirikus kutatások is

alátámasztják. Például azok, akikben könynyebben

felkelthető az undor érzése, hajlamosabbak

kevésbé elfogadóak lenni egyes

embercsoportokkal – például a bevándorlókkal

– szemben. Az erkölcspszichológia

ugyan elsősorban (illetve egyesek szerint

kizárólag) leíró tudomány, nehéz megállni,

hogy Bloommal együtt levonjuk a következtetést:

az undor nem jó irányadó, ha morális

döntésre kerül sor.

A hatodik fejezetben Bloom egy, az erkölcspszichológiában

gyakran mellőzött témakörrel

foglalkozik: a család kiemelt szerepével

az erkölcsi életünkben. Ez a huszadik

század második felében megjelenő evolúciós

elméletek (mint például a rokonszelekció)

ismeretében talán meglepő, mégis,

Richard Shweder háromkomponenses vagy

Jonathan Haidt ötkomponenses moralitáselméletéből

hiányzik a család, a szövetségesek

és az idegenek megkülönböztetése.

Bloom Haidt és Shweder elméletével nem

annyira versengő, mint inkább azokat kiegészítő

elképzelése szerint az egyén morális

köre evolúciós szempontból a következő

módon rendeződik be: az első kör a családtagokat,

a második az ismerősöket (vagyis a

saját csoport/törzs tagjait), a harmadik pedig

az idegeneket tartalmazza.1 A család

morális körét a törődés, a segítés és a kötelesség,

a csoport morális körét pedig a hűség

és a reciprocitás jellemzi. Nincs azonban

semmi automatikusan megjelenő motiváció,

ami arra ösztönözne, hogy az idegenekkel

szemben erkölcsösen viselkedjünk. Ezt kizárólag

a kultúra verheti belénk, és az is csak

hézagosan. Ennek a következménye például

a felismert áldozathatás (identified victim

1 Azt is mondhatnánk, hogy csupán hangsúlykülönbség van Bloom és Haidt között, hiszen Haidtnál

az első kettő – a törődés/ártalom, illetve becsületesség/reciprocitás – a Bloom család és az ismerősök köreivel

hozható közeli kapcsolatba: az előbbi két morális mag filogenetikailag a Bloom által hangsúlyozott

kategóriákra vezethető vissza (lásd HAIDT, 2012, 6–7. fejezet).

450 Könyvismertetések

effect): nagyobb késztetést érzünk arra, hogy

egyetlen olyan rászorulónak adományozzunk

pénzt, akit – például egy fénykép, tulajdonnév

és személyleírás segítségével –

részletesen bemutatnak nekünk (és ezzel bevonnak

a másodlagos morális körünkbe),

mint arra, hogy akár több olyan rászorulón

segítsünk, akikről csak hallásból értesülünk,

nevek említése nélkül. Egyes erkölcsfilozófusok

– mint például Peter Singer és Peter

Unger – hatásosan érvelnek amellett, hogy

az ilyen különbségek morális szempontból

irrelevánsak. Ezzel az erkölcsi érzékünk

újabb korlátaival kell szembesülnünk.

Az utolsó fejezet, a Hogyan legyünk jók?

(How to be Good?) a könyv talán legizgalmasabb

része. Itt Bloom azt vizsgálja, hogyan

léphetünk előre a morális/társadalmi fejlődés

rögös útján – más szóval az imént említett

Peter Singer metaforájával élve hogyan

bővíthetjük ki morális körünket. A fentiekben

már utaltam a leíró és a normatív tudományok

között a sokak által hangsúlyozott

szakadékra, és egy pszichológiai folyóiratban

talán nem is számítanánk normatív

javaslatokra. Bloom könyvét azonban nem

csupán (és talán nem is elsősorban) kísérleti

pszichológus kollégáinak írta, így nincs is

oka rá, hogy megelégedjen a tények leírásával.

Öt lehetséges faktort emel ki: a személyes

kontaktust, a közös célokért való

küzdést, a fiktív történetek lehetséges hatását

és a vallás, és a racionális gondolkodás

szerepét. A modern erkölcspszichológia intuícionista

fordulata óta (HAIDT, 2001) talán

ez utóbbi szerepe a legizgalmasabb kérdés.

Arról nem is beszélve, hogy a morális

érzék könyvben felsorolt komponensei talán

kizárólag automatikus érzelmi reakciók,

így felmerül a kérdés: mi itt a racionális

gondolkodás szerepe?

Bloom már máshol kifejtette (pl. BLOOM,

2010), hogy fejlettebb erkölcsi elvek megszületéséhez

(rabszolgaság intézményének

eltörlése, bizonyos személyjogok kiterjesztése

az állatokra) szükséges a racionális gondolkodás.

Véleményem szerint Haidt modellje

képes lehet arra, hogy ezeket a gondolkodási

váltásokat megmagyarázza (lásd

HAIDT, 2001, 815/Fig. 2), hiszen nem kizárt,

hogy az érzelmi reakciók szükségesek az erkölcsi

korszellemváltás elindításához – még

ha (főleg hosszú távon) nem is elégségesek

az új korszellem fenntartásához. Bloom

azonban fontos publikációs torzításra hívja

fel az olvasó figyelmét (ami talán elsősorban

a tudóskollégákat érinti). Ez abból következik,

hogy a folyóiratok (nem utolsósorban

magas impaktfaktorú folyóiratok) elsősorban

a szenzációs/izgalmas eredményeket

szeretik közölni, így azok a kutatások vannak

előnyben, amelyek az emberi viselkedésnek

egy irracionális aspektusát fedik fel

(például azt, hogy rendetlen íróasztalnál

ülve szigorúbban ítélünk meg egy erkölcsi

kihágást). Ha kísérletem eredménye arra

utal, hogy egy adott helyzet ésszerű mérlegelése

jelentősen befolyásolja a kísérleti személyek

erkölcsi döntését, hátrányban vagyok,

hiszen bárkit megállítok az utcán,

megmondja nekem, hogy azért hozom meg

a döntést, mert előtte úgy döntöttem, hogy

meghozom.

Ebben a könyvismertetőben csak szemezgettem

az itt található érdekfeszítő kísérletek,

gondolatok és elméletek között: az

olvasó rengeteg izgalmas dolgot találhat

még ebben a könyvben, mely az anekdotikus

stílus és a közvetlen hangvétel következtében

nagyon könnyen olvasható. Talán

egy kicsit túl könnyen is, hiszen a referenciák

végjegyzetekben szerepelnek csak (ezért

a felhasznált irodalmat sem böngészhetjük

kedvünkre), ráadásul a szövegben nincs jelölve,

melyik információhoz tartozik szakirodalmi

utalás, ami folytonos hátralapozgatáshoz

vezet azoknál, akik az eredeti publikációkra

is kíváncsiak.

Összességében üdítő Bloom kiegyensúlyozott

és jól átgondolt megközelítése.

Hobbes azt gondolta, javíthatatlan egoisták

vagyunk, Rousseau azt, hogy a társadalom

által megrontott született egalitariánusok.

A sokféle tudományágból Paul Bloom által

összeválogatott kutatások alapján azonban

sokkal szubtilisebb képet kapunk az emberi

természetről, melyben megfér egymás mellett

önzés és altruizmus (és még sok minden

más is). Hume és Moore óta sokan szkeptikusak

a moralitás tudományos vizsgálatával

Könyvismertetések 451

kapcsolatban, mégis talán (például a negyedik

és az ötödik fejezet tanulságait szem

előtt tartva) egyetérthetünk Csehovval, amikor

megjegyzi: „Az ember csak jobbá fog

válni, ha megmutatod neki, milyen.” Bloom

új könyvében jó pszichológusként remek

idegenvezetőnek bizonyul ebben a vállalkozásban.

Ezek után már csak abban reménykedhetünk,

sokan elolvassák ezt a könyvet –

és persze abban is, hogy Csehovnak igaza

volt.

Kürthy Miklós

IRODALOM

BLOOM, P. (2010). How do morals change? Nature, 464, 490.

HAIDT, J. (2001). The emotional dog and its rational tail: A social intuitionist model approach to moral

judgment. Psychological Review, 108, 814–834.

HAIDT, J. (2012). The Righteous Mind: Why Good People are Divided by Politics and Religion. New York:

Pantheon Books.

DIENES ZOLTÁN: Mitől tudomány a pszichológia?

A tudományos és statisztikai következtetés alapjai

Budapest: Akadémiai Kiadó, 2013, 252 oldal

Márton – mint egyébként eseménytelen életének

legtöbb napján – azon az ezerhatszázkilencvenhetes

ausztrál nyári délutánon is

jól megérdemelt napfürdőjében lubickolt a

tó vizén. Lustán nyújtózott egyet, szárnyait

a magasba tárta, lábacskáit pedig a víz mélye

felé nyújtogatta. Épp mikor már lábujjai

végén buggyant ki a nyújtózkodás jóleső érzése,

hirtelen egy tompa puffanásra lett figyelmes.

Körülnézve észrevette, mi történt:

a közelben tartózkodó holland felfedező

leesett a székéről.

Márton ugyanis fekete hattyú volt. A holland

felfedező pedig – és ezerhatszáz évre

visszamenő összes őse – úgy lett nevelve,

hogy a hattyú, és minden hattyú márpedig

fehér. Olyan nincs, hogy fekete hattyú.

Most mi legyen? Mégis miben higgyen?

A felfedező számtalan magyarázaton törte a

fejét. Tüntesse el a madarat? De mi van, ha

nincs egyedül? Publikálja felfedezését, vállalva

ezzel, hogy hősként ünneplik, vagy –

és ez ugyanolyan valószínűnek tűnt – igen

gyorsan nevetségesnek, sőt hazugnak fogják

tartani? (Esetleg megvizsgálja, nem került-e

némi varázsszer a kávéjába, ami még a hollandokénál

is jobb?)

A trauma olyannyira mélyrehatónak bizonyult,

hogy egyetlen megküzdési módnak

az tűnt, hogy Márton – talán éppen saját

tollával – beírta magát a tudományfilozófia

történetébe. Ha Márton hattyú, és minden

hattyú fehér, akkor Márton nem lehet hatytyú.

Ha viszont a hattyúság kritériumai közül

nagylelkűen (a politikai korrektség

okán…) kivesszük a tollszín kívánalmát, akkor

Márton – csontozata, csőre és magatartása

alapján – igenis hattyú. De ehhez módosítanunk

kellett a kategória kritériumait.

Másképp megfogalmazva: vajon a bizonyíték

(Márton létezése) megcáfolja-e az elméletet

(hattyúság)? És mitől lesz egy jelenség

magyarázata elfogadható? Mikor jobb az

egyik magyarázat a másiknál? Ezekre a

452 Könyvismertetések

kérdésekre keresi a választ Dienes Zoltán

könyve hattyún innen, és azon túl.

A könyv öt fejezete közül három foglalkozik

tudományfilozófiai nézetek ütköztetésével.

Karl Popper tudomány és nemtudomány

között húzódó demarkációs vonala

adja az első fejezet témáját. Popper szerint

mind a Márton, mind pedig a hattyúság

megfigyelések. Megfigyelésnek pedig nem

létezik cáfolata, ezért nem is lehet tudományos,

hiszen tudományos csak egy elmélet

lehetne. De a cáfolhatóság kritériumából

következik például az is, hogy ha csupán azt

írjuk le, hogy „A korrelál B-vel”, az nem üti

meg a tudományos hipotézisektől elvárható

szintet.

A második fejezetben vázolt elmélet atyja,

Thomas Kuhn alapvetően nem hitt abban,

hogy az igazság fogalma alkalmazható

lenne a tudományos elméletekre, és szkeptikus

volt a tények objektív voltával, valamint

megismerésének lehetőségével kapcsolatban

is. Ugyanebben a fejezetben Lakatos

ennél is tovább megy: véleménye szerint

minden elmélet eleve cáfolva született. Lakatos

azonban ennél konstruktívabb kritikával

is előáll: minden elméletnek van egy

„kemény magja”, amit „tilos” cáfolni, és egy,

hipotézisekből álló „védőöve”, ami tesztelhető

és cáfolható.

A harmadik fejezet „darabjaira szedi” a

Neyman–Pearson-féle statisztikaelméletet és

hipotézisvizsgálatot. Az alapvető ellentmondások

a valószínűség kétféle értelmezéséből

adódnak. A szubjektív valószínűség egy vélekedésben

való meggyőződés mértéke, amelyből

többek között a bayesiánus megközelítés

következik. Az objektív értelmezés szerint azonban

a valószínűség nem a tudatállapotaink

függvénye, hanem a világ tulajdonsága, azaz

a hosszú távú relatív gyakoriság. A gyakoriság

fogalmát azonban csupán egy kollektíva

esetében tudjuk használni, egyedi

eseményekkel kapcsolatban nem. És éppen

itt van a logikai ellentmondás: a hipotézis

ugyanis egyedi eseménynek számít, melynek

– elviekben – nincs valószínűsége. A hipotézis

egyszerűen igaz vagy hamis. Mivel

azonban a valószínűség mértéke több információt

hordoz, mint az igaz-hamis döntés,

ezért tudományos szempontból a valószínűség

becslésének irányába lenne bölcs

elmozdulnunk. Persze a statisztikai erő kontroll

alatt tartása, valamint a konfidenciaintervallumok

közlése némileg tud lendíteni

a hipotézisre vonatkozó döntésünk megbízhatóságán,

de valljuk be, ez még nem az

igazi. A hipotézisvizsgálat ráadásul gyenge

elméletalkotásra ösztönöz.

Erre – mintegy megoldási kísérletként –

született a szubjektív valószínűség kiszámításának

módszere, a bayesiánus megközelítés,

mely a negyedik fejezetben kapott helyet.

Thomas Bayes egyébként egy, a 18. század

elején élt nonkonformista lelkész volt,

aki azon a problémán dolgozott, hogy hogyan

tudhatjuk meg hipotézisünk valószínűségét

bizonyos adatok ismeretében. A Bayestétel

alapja azon összefüggés, miszerint a

poszterior valószínűség (a hipotézis valószínűsége

az adatok függvényében) arányos a

likelihood (annak a valószínűsége, hogy ezeket

az adatokat kapom, ha a hipotézisem

igaz) és a prior valószínűség (a hipotézist

mennyire tartottuk valószínűnek az adatgyűjtést

megelőzően) szorzatával. [Vizuálisabb

típusoknak íme képlettel: P(H|A) arányos

a P(A|H) × P(H)-val, ahol P = a valószínűség,

H = hipotézis, A = adatok]. A

bayesiánus megközelítés tehát magában

foglalja nemcsak az adatokból nyerhető, a

hipotézisre vonatkozó információértéket

(likelihood), hanem az előzetes tanulmányok

által közölt információt is (vagyis a némi

szubjektivitást magán hordozó prior), és

ezek alapján tesz egy jóslatot az aktuális hipotézisünk

„jóságára”. A pontos számítások

egyébként elvégezhetőek a könyv útmutatásai

alapján, de manapság több online eszköz

is hozzáférhető (többek között Dienes honlapján),

ha nem akarunk bajlódni a matematikával.

Persze azok sem fognak csalódni,

akik hiányolják a szignifikanciavizsgálat adta

megnyugtató érzést: a Bayes-faktor segítségével

ugyanis – ha nem is igaz-hamis döntéssé

avanzsálva, de – meghatározhatjuk,

hogy a hipotézisre vonatkozó következtetésünk

alapján mennyire bízhatunk elméletünk

helyességében. Arról is olvashatunk a

könyvben, hogy a bayesiánus megközelítést

Könyvismertetések 453

mennyiben befolyásolja az elemszám, a

megállási szabályok, valamint a – látszólag

véletlenszerű – körülmények alakulása.

A szemfüles olvasó észrevehette a sorok

között megbúvó apró (?) ellentmondást.

Popper szerint ugyanis egy prior adta szubjektivitásnak

nem lenne helye a tudományban,

hiszen így az elmélet soha nem lesz cáfolható.

A logikus megoldás a prior kikerülésében

rejlik, még ha ezzel el is veszítjük az

előzetes szakirodalmi adatokból levonható

információértéket. Eme probléma megoldására

született a likelihood megközelítés

Fisher, majd Royall tollából, amelyet az ötödik

fejezetben olvashatunk. A likelihood

elgondolás szemléltetésére álljon itt Dienes

rövidített példája.

Arra vagyunk kíváncsiak, hogy két különböző

típusú meditáció közül melyik a

hatékonyabb hangulatjavító. Megkérünk 20

vizsgálati személyt, hogy fél-fél órát meditáljanak

minden reggel. Meditáció alatt a

napok felében gondoljanak arra, hogy segítenek

valakinek („látványmeditáció”), a maradék

napokon pedig arra kérjük őket,

hogy úgy meditáljanak, hogy nem gondolnak

semmire („üreselme-meditáció”). Tegyük

fel, hogy a tapasztalatok alapján 20

emberből 14 a látványmeditációt részesítette

előnyben, a maradék 6 pedig az üreselme-

meditációt. A hagyományos, Neyman–

Pearson-féle megközelítéssel kiszámolhatjuk

az adatoknak a véletlentől való eltérését egy

egyszerű khi-négyzet próba segítségével. Az

eredmény p=0,003, ami szignifikáns eltérést

jelez, tehát a látványmeditáció hatékonyabb,

mint az üreselme-meditáció. Akkor

is erre a szignifikáns eredményre jutnánk,

ha a 20-ból 19, vagy akár mind a 20 ember

a látványmeditációt részesítette volna előnyben

az üreselmével szemben. Mégis: érezzük,

hogy nem mindegy, hogy 14 vagy 20

szavazatot kapott a módszer. A hagyományos

statisztika azonban egy igaz-hamis

döntésnél többet nem tud nekünk mondani.

A likelihood megközelítés pontosan ezt a

hiányosságot igyekszik pótolni az úgynevezett

likelihood-hányados bevezetésével, mely a két

módszer közötti hatáskülönbség mértékéről

hordoz információt. Jelen esetben a likelihood-

hányados 2,95 (számításának mikéntje

a könyvben), ami a látványmeditáció mellett

szóló gyenge bizonyíték csupán (a konvenció

szerint 4 felett fogadhatnánk el az

adatokat mint erős bizonyítékot az egyik

módszer mellett). Mégis, vegyük észre, hogy

mennyivel több információt hordoz ez az

érték, mintha pusztán azt mondjuk, hogy

van különbség a két meditációs módszer

között! Ha megkaptuk a hipotézis valószínűségét,

akkor nincs más dolgunk, mint ezt

az értéket rávetíteni a populációra. Ez lesz a

likelihood-intervallum, mely lényegében (de

nem teljesen) megegyezik a Neyman–

Pearson-féle statisztikában használatos konfidenciaintervallummal.

Továbbá a likelihood-

hányadosok és intervallumok számításakor

nincs szükség a megállási szabályok

figyelembevételére, sem arra, hogy számításba

vegyük, elemzésünk tervezett vagy

post-hoc volt, amit egyébként a Neyman–

Pearson-statisztika megkövetelne. Ilyen értelemben

a likelihood-becslés objektív, ahol

a kutató szándékai irrelevánsak.

A könyv szerzője, Dienes Zoltán egyébként

egy Angliában élő, magyar felmenőkkel

rendelkező pszichológusprofesszor a

Sussexi Egyetemen. Kutatási témája elsősorban

a tudattalan mentális folyamatok,

mindemellett pedig a bayesiánus statisztika

lelkes képviselője. Nagyapja neves matematikaprofesszor,

édesapja pedig író, úgyhogy

tehetségét volt honnan örökölnie.

Ha kategorizálni akarnám a könyvet, azt

mondanám, hogy ez egy módszertan-filozófiai

tankönyv. És mint ilyen, igencsak fekete

hattyúnak számít. A sok statisztikakönyv

mellett ugyanis kevés az olyan kötet, mely

az egyes módszertani-statisztikai megközelítések

axiómáit boncolgatja, és hasonlítja

össze egymással sokszor ugyanazon egyszerű

példán, hogy minél jobban szemléltessen,

és minél érthetőbb legyen. Ezzel pedig

eléri, hogy átlagos matematikatudással is

meg lehessen érteni az egyes megközelítések

lényegét, erősségeit és korlátait. Nem

mellesleg ez az első (és jelenleg egyetlen)

olyan magyar nyelven elérhető irodalom,

mely a bayesiánus és a likelihood-megközelítés

alapjaival foglalkozik. Ajánlom a köny454

Könyvismertetések

vet mindazoknak, akik szeretnének a t-próbák

és korrelációk mögé látni. Persze csak

akkor, ha az Olvasó készen áll arra, hogy újfajta

gondolkodásmódot fogadjon be, amely

valószínűleg nem kevesebb, mint a jövő statisztikai

gondolkodásának alapja.

Maráz Anikó

Általános nyelvészeti tanulmányok XXV.

A kognitív szempont a nyelv pszichológiájában

Budapest: Akadémiai Kiadó, 2013, 442 oldal

Az Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXV.

kötete a nyelv pszichológiájában megjelenő

kognitív fogalmat járja körbe a jelenlegi kutatások

bemutatásának segítségével. A kognitív

nyelvszemlélet nyelvhasználatokban

megjelenő alapkérdéseit vizsgálja, illetve a

nyelvhasználó pszichológiai mechanizmusaira,

a megértési és fejlődési folyamataira

vonatkozó kognitív modelleket mutatja be.

Mint ahogy az az Általános Nyelvészeti Tanulmányok

mindegyik kötetére jellemző, a

jelenlegi is a szakközönséget célozza meg

tudományos összefoglalóival. A könyv 14 tanulmányt

tartalmaz, mely négy nagy részre

oszlik a pszicholingvisztikában megmutatkozó

kognitív szemlélet kérdésköreinek

megfelelően: 1. A kognitív szempont a nyelv

átfogó értelmezésében: nyelv, megismerés

és agy; 2. A kognitív szempont a fejlődésben;

3. A kognitív szempont a nyelvi zavarok

értelmezésében; 4. Kultúra, pragmatika

és a nyelv kognitívmodelljei.

PLÉH CSABA szerkesztői bevezetésében a

kognitív jelző fogalmát, jelentésmezőit és ellentétpárjait

(viselkedési vs. kognitív, affektív

vs. kognitív), valamint a kognitív nyelvszemlélet

változatait foglalja össze.

Egyes tanulmányok a nyelv általános értelemben

vett kognitív vonásainak bizonyos

területeken – a nyelv kreativitásában, emberspecifikus

jellegében, hagyományainak

terjedésében, percepciójában és technológiájában

– való megjelenéséről értekeznek.

KENESEI ISTVÁN a nyelv morfoszintaktikai,

szemantikai és kognitív területeken megjelenő

kreatív természetét mutatja be. E három

különböző, egymással hierarchikus viszonyban

álló terület kognitív mechanizmusai

a nyelv egyedülálló elemei és a nyelvhasználók

gondolatainak mentális reprezentációja

közötti ösvényen fejtik ki hatásukat.

KIS ANNA, MIKLÓSI ÁDÁM és TOPÁL JÓ-

ZSEF humán és nem-humán fajok kommunikációs

képességeinek összehasonlításán

keresztül vonja le azt a következtetést, hogy

az emberi nyelv és az ahhoz szükséges olyan

kognitív képességek, mint a kategorikus

percepció, a referencialitás és a vokális imitáció,

nem emberspecifikusak. OLIVIER

MORIN a nyelvi hagyományok terjedésére

összpontosít a kulturális siker okait keresve.

Ezt több tényező befolyásolja: egyrészt az

ismétlés, a redundancia és a több szálú terjedés,

mely a rendelkezésre álló egyénektől

és a hagyományok vonzerejétől függ. Másrészt

a támogató személyek presztízse, az

emberi emlékezettel való összhangja, kulturális

szelekció és a véletlen (földrajzi, demográfiai,

társas) szintén hatással van a hagyományterjedésre.

MÁDY KATALIN a beszédpercepciós

modelleket – előnyeik és hátrányaik

részletezésével együtt – helyezi nagyító

alá. Mivel a beszédészlelésre nem egyaz-

egyhez, hanem több-a-többhöz típusú

kapcsolatok a jellemzők, több modell is

helyesnek bizonyul. PRÓSZÉKY GÁBOR,

Könyvismertetések 455

MIHÁLTZ MÁRTON és KUTI JUDIT a Magyar

WordNet adatbázist helyezi reflektorfénybe,

melynek alapvető célja az általános szókincs

lefedése, de megtalálhatók benne az

egyes szófajok leggyakoribb fogalmai is. A

bevezetett újítások szófaj-, illetve nyelvspecifikusak,

míg a jelenlegi kutatások az igei

synsetek tipikus főnévi argumentumosztályaikkal

való összekötésére fokalizálnak.

Az anyanyelv(ek) elsajátítása során végbemenő

kognitív folyamatok megfigyelései

figyelemre méltó eredményeket szolgáltatnak

az emberi képesség és a nyelvi kompetencia

fejlődésével kapcsolatban. GERVAIN

JUDIT az anyanyelv nyelvtani és szerkezeti

szabályosságainak fejlődését vizsgálja újszülötteknél.

Ez a képesség ugyanis részben

már születéskor jelen van, és fejlődése már

7-8 hónapos korban megkezdődik. A nyelvtani

input olyan felszíni jegyeket hordoz,

amelyek korrelálnak a szintaxis bizonyos

aspektusaival. Ennek következtében információt

szolgáltatnak a csecsemők számára

az anyanyelv szerkezeti szabályosságairól.

KOVÁCS ÁGNES MELINDA ezzel szemben a

kétnyelvű környezet csecsemőkre gyakorolt

hatását veszi szemügyre, amely fejleszti a

kognitív kontrollt és a végrehajtó funkciókat.

Vizsgálatai alátámasztják a tudatelméleti

kompetencia-performancia azon állítását,

amely szerint az alapvető tudatelméleti képességek

már 4 éves kor előtt jelen lehetnek.

A mondat feldolgozása komplex kognitív

művelet, melyben különböző tényezők játszhatnak

szerepet: például belső moduláris

vagy külső környezeti faktorok. PLÉH CSABA

és THUMA ORSOLYA a nyelvi feldolgozás

moduláris és tudásalapú megközelítéseit

veszi szemügyre a mondatmegértésben

a kétértelműségek feldolgozásán keresztül.

A mentális szótár itemjeinek mondatba illesztése

során a modularitás hatásaira figyelhetünk

fel, mely bizonyos itemek esetében

komplexebbnek bizonyul, és gátló folyamatokat

indít be. Ez a többszintű feldolgozási

folyamat a kettős mechanizmus, valamint

a szakaszos feldolgozás modelljét

támasztja alá. FEKETE ISTVÁN és BABARCZY

ANNA a külső környezeti tényezők, pontosabban

a specifikus környezeti hangok más

környezeti hangot kódoló mondatok feldolgozásban

megjelenő szerepét vizsgálja.

Eredményeik szerint az irreleváns hangok

csak bizonyos esetekben gátolják a nyelvi

feldolgozást.

Olyan specifikus információk feldolgozásában,

mint a metafora vagy az irónia, a szó

szerinti és átvitt értelmezések szembeállításának,

illetve a különböző stratégiák alkalmazásának

megfigyelése tipikus és atipikus

populációk körében érdekes felfedezésekhez

vezet. DAN SPERBER és DEIRDRE WILSON

a releváns nyelvi metaforikus input hallgatónál

kiváltott kognitív hatásait elemzi. Ez a

gyenge implikatúrákkal kiváltott optimális

relevancia költői hatásként léphet fel, hiszen

a szó szerinti/laza/metaforikus kontinuum

metaforikus végéhez közeledve egyre inkább

nő az értelmezési szabadság. FORGÁCS

BÁLINT a képletes nyelv szemantikai, szintaktikai

és pragmatikai kapcsolódási pontjaira

világít rá. A szerző szerint a szemantikai

feldolgozásra épülő kategorizációs elmélet

metaforákra vonatkozó korlátai az absztrakt-

konkrét fogalmak hierarchikus kapcsolatának

megfordításával dönthetők le. Ennek

következtében ez az absztrakt-konkrét

dimenzió alkalmazhatóvá válik a releváns

absztrakt jelentés kiválasztásában is. GYŐRI

MIKLÓS kutatásainak célja az iróniamegértés

és a szándéktulajdonítás között létező

összefüggések feltárása az autizmussal élő

személyeknél. Az eredményeknek megfelelően

a szóban forgó kísérleti személyek vagy

rendelkeznek az ehhez szükséges kommunikációs-

pragmatikai kompetenciával, vagy

kompenzációs stratégiákhoz (például a kontextuális

realitás és a megnyilatkozás szó szerinti

értelmezésének összevetéséhez) folyamodnak,

vagy csak korlátozott szinten fejlesztik

ki az iróniamegértés kompetenciáját.

A kognitív szempont erősen megjelenik

az emlékezeti működésekben is, melyet jól

tükröznek a tipikus és atipikus populációkon

végzett kutatások. HEILMANN ÁGNES,

SZÉPFALUSI NOÉMI, JANACSEK KAROLINA és

NÉMETH DEZSŐ az emlékezeti működések

szerepére fokalizál a ragozott és az összetett

szavak feldolgozásában. Eredményeik azt

igazolják, hogy a rendhagyó alakok feldol456

Könyvismertetések

gozása dekompozíciós folyamatokkal történik,

és képzésük nincs hatással a munkamemóriára.

A komplex munkamemória, a

végrehajtó mechanizmusok és az életkor

viszont befolyásolják a szemantikailag összetett

szavak feldolgozását. BÁNRÉTI ZOLTÁN,

SZÜCS MÁRTA és MÉSZÁROS ÉVA az afáziában

és az Alzheimer-kórban szenvedők által az

összetett szavak építésére használt kompenzációs

stratégiákra helyezi a hangsúlyt.

A szintaktikai és a lexikai szintű rekurzív

műveletek kompenzáló stratégiaként működő

kölcsönhatásban állnak egymással:

amíg a lexikai és a tudatelméleti következtetéses

rekurziódeficitje a mondattani rekurziót

hívja elő, ez utóbbi korlátozódása a tudatelméleti

következtetésekhez folyamodik

a fent említett populációknál.

KENESEI ISTVÁN Főszerkesztői utószavában

az Általános Nyelvészeti Tanulmányok kettős

jubileumára hívja fel a figyelmet (50 éves

jubileum és 25. kötet). Majd a jelen kötet

szerkezetéről, szerzőiről tesz néhány szót,

összehasonlítva azokat a még Telegdi Zsigmond

szerkesztése alatt készült 18. kötet

tartalmával.

A kognitív szempont a nyelv pszichológiájában

átfogó képet nyújt a különböző, kognitív

jegyeket magukban foglaló szakterületek

jelenlegi kutatási eredményeiről nemzeti és

nemzetközi szinten egyaránt. Pléh Csaba bevezetőjében

tett állítása, miszerint a kognitív

szó jelentésmezője jelentősen kiszélesedett

az utóbbi évszázadban (7. oldal), hűen tükröződik

a kötetben található munkák által –

az anyanyelv elsajátításának legkorábbi szakaszaitól

kezdve a nyelvi hagyományterjedésen

keresztül az idegtudományi kutatásokig

– bebarangolt témákban. Míg az elméleti

részek magyarázatokat szolgáltathatnak

szakemberek által, akár csak maguknak feltett

kérdésekre, addig a kutatási eredmények

új, még bejáratlan ösvények felé nyitja

meg a kapukat.

Fekete Gabriella