A CSELEKVÉS AZ ÉSZLELÉSI ÉS EMLÉKEZETI FOLYAMATOK

MODELLÁLÁSÁBAN:

TÖRTÉNETI MEGJEGYZÉSEK

1. TÖBBFÉLE ÚT A CSELEKVÉSHEZ A KOGNITÍV PSZICHOLÓGIÁBAN

A mai kognitív pszichológiában több egymással párhuzamos s részben egymással érintkezô út

vezetett a ‘cselekvés’ fogalmának értelmezõ erejû megjelenéséhez. Ezek az utak a

filozófiailag (is) értelmezett cselekvés fogalom különbözô pólusaihoz s ennek megfelelôen

különbözô történeti hagyományokhoz is kapcsolódnak. Ezek közül csak egyrôl próbálok

viszonylag részletesen beszélni, kiindulásként mégis fontosnak tartom maguknak az utaknak

a vázolását. Közös vonásuk, hogy kétségbevonják a "tiszta megismerés" eszményét, s a

megismerést pszichológiailag vizsgálva összekötik az alkalmazkodással, a motívumokkal

és/vagy a társas élettel.

(a) A mozgástól a cselekvésig

Közismert az a pszichológiai hagyomány, mely a funkcionalista pszichológia kezdeteire,

Théodule Ribot s mások munkáira illetve Szecsenovra () vezethetô vissza s

kiindulópontjában mint az észlelés motoros elmélete fogalmazódott meg. E hagyományban

ha nem is közvetlen, de sokak által bejárt út vezet a szó szoros értelmében vett motoros

elméletektôl a cselekvésnek a megismerésben játszott szerepét hangsúlyozó felfogásokig.

Gondoljunk csak Leontyev (1979) koncepciójára az észlelés aktív jellegérôl, vagy az amerikai

Weimer (1976) koncepciójára, aki a motoros elméleteket egy neopragmatikus-evolúciós

cselekvési felfogásban próbálja feloldani, ahol minden megismerés a cselekvéses

alkalmazkodás keretében lenne értelmezendô. Talán felesleges is itt megjegyezni, hogy a

cselekvéses koncepcióknak ehhez a tág keretéhez sorolható Piaget (1967) megismerés

felfogása is, mind ahogyan konkrét fejlôdéslélektani, mind ahogyan evoluciós biológiai s

filozófiai kirándulásai során kezeli a cselekvést mint a megismerést magyarázó fogalmat.

(b) Motiváció és célirányosság mint a megismerés szervezô elvei

Az utilitáriánus emberképtôl kezdôdôen van a pszichológiában is egy erôteljes hagyomány,

mely az érdekbefolyásolta ember nevében szakít a tiszta megismeréssel. Filozófiai képviselôi

a felfogásnak jól ismertek, Machtól (1927) Karl Popperig (1962, 1995), s az is jól ismert,

hogy ezek az ismeretelméletek a darwini szelekciós gondolatot terjesztik ki az eszmék

világára. Ugyanígy van ez a pszichológiában is, ahol az "ismeret kritériuma a gyakorlat" elv s

a szelekciós gondolat úgy fordítódnak le a funkcionalista hagyományban az egyén

pszichológiájának elveivé, hogy az egyén megismerésében a szelekció elve hedonisztikus

válogató elv lenne. Jól ismert, hogyan jelenik meg ez már a századforulón Thorndike (1896)

munkájában mint az effektus törvénye. Kevésbé közismert példa is említhetô azonban: Karl

Bühler (1922) fejlôdéslélektana. Nagyhatású tankönyve amikor elsôk között próbált világosan

azonosítani minôségi fejlôdési szakaszokat a gyermek életében, ezt darwini alapon tette. A

viselkedés szervezõdésében (ld. errõl Pribram, 1983) az ösztön, a szokás (dresszúra) és az

értelem három szintjét különböztette meg, mind az állati viselkedésben, mind a gyermeki

intellektusban. Az elkülönítés alapja a kiválasztás terepe volt, az, hogy min érvényesül a

természetes szelekció. A klasszikus darwini kiválasztás, melynek a fennmaradás a tétje, a

fajon belül érvényesül, s a viselkedésben kialakítja az ösztönöket. A testi tevékenységen, az

egyénen belül érvényesül a szokásokat kialakító tanulás. A harmadik szinten a szelekció belsô

folyamat: képzetek, gondolatok közötti belsô szelekció a beválás alapján, ez az intellektus. A

gondolati próbálkozások sem tiszta megismerést adnak, az élet szennyezett tényei irányítják

ôket.

A megismerés beillesztése a vitális érdekek világába természetesen központi

mozzanat az egész mélylélektani gondolkodásban Freud Tervezetétôl () kezdve. S ugyanez

irányítja a percepciókutatási ùj Szemlélet vizsgálatait a negyvenes évek végétôl: érdekeink és

értékeink befolyásolják még legingerközelibbnek tûnô illetve a másik végponton

legmagasabbrendû, legtisztábbnak hitt megismerési folyamatainkat is (A pszichoanalitikus és

a percepciókutatási felfogás összevetésére ld. Marton, 1982).

Mindez szép, hogyan jön azonban a cselekvéshez? Ez az affinitás egyszerûen annak

köszönhetô, hogy ha az elôzô hagyományt komolyan vesszük, ez is a motiváció

kérdésköréhez vezet el. A klasszikus felvilágosodáskori morálfilozófiától Leontyev (1979)

koncepciójáig bezárólag a célirányosság/szándék, a motivációs architektúra az alapja a

cselekvés s a különbözô, ennek alárendelt megvalósító viselkedési kategóriák (aktus,

mûvelet) elkülönítésének. A sajátos motivációs építkezés révén válik valami viselkedésbôl

cselekvéssé (a cselekvésnek van motívuma; ma azt mondanók, hogz intencionális

hozzáállásból értelmezhetõ Dennett, 1987 terminológiájában). Többek közt épp ez a séma

okoz gondokat a nem tudatos determináció fogalmi értelmezésében (hol van ott a szándékos

ágens).

(c) Társas tényezôk a megismerésben

Egy további gondolati hagyomány a társas determináltság nevében kérdôjelezi meg a tiszta

s passzív megismerés vélelmét. Nem azokra a felfogásokra kell itt gondolnunk, melyek

gondolkodásunk konformizmusát s a társadalomnak az egyén feletti uralmát hirdetik, hanem

a szociologizmus olyan változataira, amelyek a megismerés struktúráját eredeztetik társas

nozzanatokból. Nemcsak a filozófiában és a szociológiában létezik ez a koncepció. A francia

etnológusok például már korán elindítják a pszichológusok fantáziáját abba az irányba, hogy

gyökerét tekintve az emberi kategorizáció eredetileg emberek besorolása lenne. A

taxonómikus hierarchiák kialakítása, mely a logika egyik elôfeltétele, emberek osztályba

sorolásából indulna ki (Durkheim, ). Vagy egy másik felfogásban a társas eredet alapja

narratív lenne. Janet (1923) illetve Blonszkij (1935) és részben Bartlett (1932/1985) is a

sajátosan emberi emlékezés alapformáinak a történetté tett emlékezést tennék. Ez a

megismerési séma kiindulásként mint közlési séma létezne, mely minden eseményt emberek

közötti eseménnyé fordítana le, mindent egy célirányos emberi sémának rendelve alá (Pléh,

1986).

Nem akarom részletesen továbbvezetni ezt a társas irányt. A szociálpszichológiában

Heider (1944) klasszikus kísérleteitôl kezdve folyamatosan létezik az a gondolatmenet, mely

a társas mintázatok beszüremlését megmutatja a nem társas anyagú megismerésnél is. Sõt, az

az intencionális tulajdonítási keret a mai fejlõdéslélektanban is fontos kiindulópont lesz.

Gergely, Csibra, Nádasdy és Bíró (1994) kutatásai például kimutatták, hogy maga az

intencionalitás tulajdonítás mint sajátos fejlõdési kiindulópont, moduláris rendszerként is

értelmezhetõ, s részben az alább említendõ antropomorf renszer kiindulópontja lesz.

(d) Rendteremtés mentális tartalmainkban

Errôl a negyedik hagyományról részletesebben szeretnék beszélni, úgyhogy itt megelégszem a

célkijelöléssel. A cselekvés mint organizáló fogalom megjelenik azokban a törekvésekben is,

melyek arra keresik a választ, hogyan szervezôdnek mentális tartalmaink struktúrákba. Az

emberi cselekvés ennek során úgy jelenik meg, mint egy igen erôs séma, melyet antropomorf

módon mindenre ráhúzunk, s így értelmezhetôvé tesszük a világot s saját magunkat. A

cselekvéses templát a rendteremtés eszköze egy egyébként kaotikus világban illetve, a másik

oldalról tekintve, éppenséggel félrevezetõ akadály abban, hogy átlássuk a világ valódi oksági

összefüggéseit.

2. REND KERESÉSE AZ ASSZOCIÁCIÓS KÁOSZBAN: BERGSON

Az itt elemzett hagyományban máig visszatérô mozzanat, hogy a cselekvés kategóriája úgy

jelenik meg, mint eszköz az asszociációs emberképpel szembeni harcban. Már a

századfordulón a pszichológia uralkodó asszociációs felfogásával szemben is több törekvés

jelent meg, melyek a mentális élet szervezôdésében valamilyen új rendet kerestek.

Természetesen ez a törekvés messze a pszichológia határain túl is érvényesült: a logika

platonisztikus törekvései például azt az igényt is szolgálták, hogy meghaladják a

hagyományos pszichologizmus asszociációs szervezô rendszerét. Kis mértékben, de a korai

gondolkodáslélektanban (Külpe, 1912/1983) is megjelent ez.

A pszichológiai felismerések átfogó igényére Wertheimer (1922/1983) a jó példa. Az

asszociáció veszélyes s téves fogalom mert egyszerre tételezi véletenszerûen szervezettnek

magát a világot s az emberi elmét is. Tudjuk, hogy az alaklélektan milyen sajátos választ ad a

dillemára: a helyes, értelmes rend kulcsa az észlelés, melyben megfelelés van élmények s a

világ rendje közt. Az asszociációk esetlegességével azt állítják szembe, hogy az észlelés és a

világ rendje egyaránt elôre szervezett, rendezett s értelmes.

Bergson, miközben sok mindenben bírálta a századforduló pszichológiájának

életidegenségét, hasonlóan elégedetlen volt az asszociáció magyarázó erejével. Kritizálja az

önmegfigyelést, hogy a karosszékpszichológia általa felújított attitûdjének megfelelôen az

intuíciónak nevezett ellenôrizetlen kontemplációt állítsa újra elôtérbe; bírálja a

paralellizmust; de ami számunkra most érdekes, az is gond számára, hogy a kísérleti lélektan

hisz a lélek mozaikszerû felépítésében. Magyarul 1923-ban megjelent elsô nagyobb

könyvében meglehetôsen kidolgozott bírálat mellett alternatívát is ad a kísérleti lélektannal

szemben. Fô baja vele a pozitivizmus és az elementarizmus. A lelki élet nem írható le

atomokból elôálló realitásként: állandó mozgás, változás, átalakulás jellemzik. Az ember

kettôs Énnel él: az egyik, a Bergson számára fontosabb, az igazi belsô Én, a másik viszont

életünk a társadalom számára megkonstruált formában: a külsô világban szereplôként

megvalósuló életünk.

Az intuíció az ember ösztönös énjét világítja meg. Másik szféránk a valósághoz

alkalmazkodó, evolúciós kontextusban értelmezhetô haszonelvûen szervezôdô értelem.

Ennek tüzetes elemzését kísérli meg a minket közelrôl érintô neves könyve az

emlékezetrôl (Bergson, 1896). Bergson megkülönbözteti a motoros szokásokat, melyek a

tudást, az alkalmazkodást képviselik s a kép-emlékeket, melyek énünk részletes, személyes

emlékeit képviselik. Az agy a szokások tárháza, a személyes emlékeknek viszont csak

hozzáférési útja, azok nem kezelhetôek materiálisan. "Testünk a cselekvés eszköze, s csak a

cselekvésé. Semmilyen mértékig, semmilyen értelemben s semmilyen szempontból sem

szolgál arra, hogy egy reprezentációt készítsen elô, még kevésbé, hogy azt megmagyarázza"

(Bergson, 1896, 253. lap).

Tekintsünk most el a koncepció sokat vitatott dualizmusától s attól, hogy Bergson

számára a kettôsségben az érdekes éppen a tiszta megismerést képviselô reprezentáció, a

képek világa volt. Felfogása sok szempontból jogos elégedetlenségbôl fakadt a hagyományos

asszociációs lélektannal szemben. Ha az agy például elszigelt képzetek tárháza, akkor nem

tudjuk magyarázni, hogy agysérüléseknél miért nem a feltételezett tárolási módnak, a

hasonlóságoknak megfelelôen felejtôdnek a dolgok. (Ezt a mozzanatot számos, Bergsontól

távol álló mai filozófiai pszichológus is hangsúlyozza. Fodor, 1974, számára például

alapkérdés, hogy a mentális azért nem redukálható neurológiaivá, mert a két rendszer nem

azonos módon tagolódik.)

A Bergson felvetette két rendszer számos mai megkülönböztetést vetít elôre. Bergson

didaktikus példája a lecketanulás: a felmondott lecke felelne meg a szokásos emlékezetnek, a

tanulás körülményeire vonatkozó képek pedig a kép-emlékezetnek. A mai pszichológia

szemszögébôl itt azonnal eszünkbe jut, hogy kissé tisztázatlanul a döntô elkülönítô

mozzanatokat, egyszerre van itt szó tudás és egyéni (epizodikus) emlékek, szokások és

élményszerû emlékek szembeállításról, valamint a múlt hatásainak és a tulajdonképpeni

emlékezésnek az elkülönítésérôl.

Érdekes, hogy hogyan illeszkedik az elkülönítés Bergsonnál az asszociációs elvekkel

szembeni harc kontextusába. A felismerés során, mondja Bergson, szokásrendszereink

összefüggést teremtenek a pillanatnyi helyzet s a múlt között. Az asszociáció nem az

elszigetelt elemek kapcsolódási szabálya, hanem ennek a folyamatos alkalmazkodásnak a

mellékterméke.

„... a hasonlósági és az érintkezési asszociáció nem lelki életünk kontingens

formái. Egyetlen alapvetô tendencia két kiegészítô aspektusát képviselik, minden

szervezetnek azt a törekvését, hogy egy adott helyzetbôl kiemelje azt, ami

hasznos, s hogy a bekövetkezô reakciót motoros szokás formájában elraktározza,

hogy azt hasonló helyzetben majd használja.”

(Bergson, 1896, 186. lap)

A pillanatnyi érdek diktálta szelekcióval élô cselekvési szint és a részletes, tiszta emlékek

szintje között számtalan szervezôdési sík helyezkedik el. Értelmünk tulajdonképpen az

emlékek új és új kontextusokba helyezésében valósul meg; emlékeinket állandóan újrakreálja.

Mûködése állandó feszültség a motoros szokások és a tiszta reprezentáció között.

A Teremtô fejlôdés (Bergson, 1930) ezen az úton megy tovább, amikor a cselekvés

problémáját mint a tiszta, érdekmentes megismerést befolyásoló emberi sémák kérdését veti

fel. A cselekvô ember igényei akadályozzák meg, hogy akár a világban, akár saját lelkében

észrevegye a folyamatos változást:

„... értelmünk mindenekelôtt a cselekvés szükségszerûségével lévén elfoglalva,

mind ô maga mind az érzékek csak arra szorítkoznak, hogy az anyag alakulásáról

helyrôl-helyre mozdulatlan pillanatfelvételeket készítsenek.”

(Bergson, 1930, 249. lap)

A tudat mindig mozgóképszerûen mûködik. William James-nek a tudatáramlásról szóló

elemzéséhez hasonlóan Bergson is úgy véli, hogy az áramlásból csak a szigetek kiugróak. A

szigetek kiválasztásának irányító elve a céltételezô emberi cselekvés:

„... mindannyiszor, mikor természetünk mozgását követjük, cselekvés végett

gondolkodunk. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a cselekvés szokásai

otthagyják színüket az elképzelés szokásain... minden emberi cselekvés

kiindulópontja valami kielégítetlenség s ennélfogva valamely hiányérzet. Az

ember nem cselekednék, ha nem tûzne célt maga elé és csak azért keresgél, mert

nélkülöz.”

(Bergson, 1930, 270. lap)

„... cselekedeteinkben az eredmény érdekel bennünket: az eszközök keveset

határoznak, csak elérjük velük a célt. (...) elménkben kifejezetten csupán az a

végpont rajzolódik, hol majd tevékenységünk megpihen; a cselekvést alkotó

mozgások vagy kisiklnak eszméletünkbôl, vagy csak zavarosan jutnak

látókörünkbe.”

(Bergson, 1930, 272. lap)

A valósággal küzdô, alkalmazkodó ember mindenben teljes személyiségével vesz részt,

emlékeink mindent áthatnak, hangzik a hûséges ismertetô Gillouin (1920, 52. lap) szavaival

az összefoglalás:

„Hogy a percepció (...) valósággal is olyan kimagaslóan szubjektív jellegû, azt

csakis az emlékezet hatalmas hozományának köszönheti. Tökéletes

percepcióinknak legkisebbike is visszaemlékezésektôl terhes, melyek ôt a mienkké

avatják.”

Annak ellenére, hogy sok elítélõt mond a kísérletezôkrôl s a kísérletezôknek, saját kora

pszichológiájában nagy hatása volt Bergson emlékezetfelfogásának. Janet (1928) például úgy

érzi, Bergson nyomán el kell különítenünk az emlékezés eltérô szintjeit, de ez nem indokolja,

hogy az egyiket kiragadjuk a természeti világból. Sokan észreveszik, hogy a kettôs

emlékezetfelfogás racionális magva az asszociációs mechanikával való elégedetlenség (így

értelemezi pl. Vigotszkij, 1971), hogy Bergson a sémaközpontú, értelmes emlékezés gondolat

felé nyit. Lacombe (1930) alapos kritikai monográfiájában részletesen rámutat arra is, hogy

Bergson kettôs emlékezeti rendszere számos fontos megkülönböztetést mos össze: akció és

reprezentáció, dinamikus és statikus, ismétlôdô és egyedi eseményekre vonatkozó emlékezet

keverednek példáiban. Ugyanígy, a felismerésrôl szóló érzékeny elemzései éppen csak azt

nem igazolják, hogy létezne maga a tiszta emlékezet. Továbbmenve, Lacombe arra is

rámutatott, hogy a személyes emlékek jelentôségét kiemelô Bergson éppen a történeti típusú

emlékezéssel nem tud mit kezdeni.

Ez a hiányérzet megjelenik a francia szociológiai iskola emlékezet koncepciójának

kidolgozásában is, mely iskolára Bergsonnak nagy inspiratív szerepe volt. Csakhogy

Halbwachs (1925, 1968), aki középiskolásként Bergson tanítvány volt, túllép a mesteren.

Nagyon hasonló evidenciákat használ (emlékek az álmokban, az afáziás zavar pszichológiai

lényege stb.) de ellenkezô következtetésekre jut: tiszta, gyakorlatiatlan emlékezet nincsen.

Minden emlékünk megkonstruált, társadalmi kereten átszûrve jelenik csak meg. Elszigetelt s

individuális élmények - a bergsoni értelemben vett képi emlékek - nincsenek, miden

emlékezés az élet igényei szerint szervezôdik, ráadásul ezt a konstrukciót nem csupán a

motoros cselekvés, hanem a társas keretek is irányítják.

A francia pszichológiában Bergson kategorikus, s szakpszichológia-ellenesnek is

olvasható kifejtése máig provokatív erejû. Piaget (1968) még a hatvanas években is könyvet

szentel a filozófiai, pusztán fenomenológiai karosszékpszichológia lehetetlenségének, ahol

kortársai (Sartre és MerleauPonty) mellett a bergsoni örökség is megkapja a magáét. Bergson

antiasszociácionista felfogását Piaget elfogadja. Vitatja azonban, hogy mindez a kísérleti

módszer megkérdôjelezéséhez és metafizikus koncepciókhoz kellene vezessen. A kétféle

emlékezet koncepciónak például megvan a racionális magva: a kép-emlékezet a felidézés, a

szokás-emlékezet pedig a felismerés megfelelôje lenne. Ebben a keretben értelmezhetô

helyesen, mondja Piaget, hogy az igazi emlékezés állandóan sémák által meghatározott,

rekonstrukciós folyamat, amit valójában Bergson is jól lát.

Bergson egész felfogását inkább a másik oldalról, az értelem adaptív jellege felôl

értelmezte magyar követôje, a sokoldalú Dienes Valéria (1923). A kétféle emlékezet

dualizmusától Dienes eljut a lelki élet egészének átfogó séma elméletéig, olyan koncepcióig,

melyet a korban Otto Selz (1922) és Frederic Bartlett (1932/1985) képviselnek. Minden

megismerési folyamatban életünk egészével veszünk részt, hirdeti, nem vagyunk az egyedi

inger fogjai. Ebben az állandó átstruktúrálásban a tudat úgy jelenik meg, mint egy sziget, a

szabályozás átmeneti zavara az automatizált mozgások és öntudatlan emlékek tengerében s

nem mint egy eleve adott középpont.

Az észlelés nem rögzítés, hanem szelekció. Alapvetô válogató elve a mozgás. A

szenzoros események kiváltotta mozgástöredékek a hasonló mozgásokhoz kapcsolódó

emlékeket aktiválják s ezáltal gazdagítják élményeinket.

Lelki életünk állandó ingadozás a cselekvés és az ellenôrizetlen véglet, az álom

között. Hétköznapi élményvilágunk az emlékek nyújtotta nyersanyagok állandó

megszervezése a pillanatnyilag érvényes cselekvési sémáknak megfelelôen.

A gondolkodás sem pusztán gondolatok kombinálása, hanem egy átfogó sémán

alapuló aktív erôfeszítés. "... a szellemi erôkifejtés (...) a sémáktól a képek felé, az

elvontságtól a konkrét felé vezetô úton ... történik" (Dienes, 1923, 35. lap).

Bergson tehát amikor kettéválasztja az embert, a cselekvés szervezô szerepét az

alacsonyabb, "nem tiszta" szinthez rendeli. Ez azonban értékelhetô úgy is, hogy eltekintünk

az életet kissé sajnálkozva nézô arisztokratizmusától. Az érdekfüggô cselekvés magában

ebben a "földhözragadt" szférában mint szervezô elv jelenik meg, mint az asszociációt

helyettesítô illetve magyarázó, az elemeken túlvivô mintázat.

3. A HETVENES ÉVEK SÉMAELMÉLETEI MINT KOGNITÍV RENDEZÉSI ELVEK

Ugorjunk messze Bergsontól, s nézzük meg, hogyan jelent meg organizáló fogalomként a

sokkal profánabb kognitív pszichológiában a cselekvés. A hetvenes évektôl a modern

kognitív pszichológia szintén szembekerül azzal a kérdéssel, hogy hogyan kezelje a "mentális

rendet". A megosztó tényezô hasonlít a század elején felmerült gondhoz: vajon az asszociáció

kielégítô rendteremtô elv-e vagy valami más után kell néznünk? Maga az asszociációval való

elégedetlenség azonban nem ugyanúgy fogalmazódik meg, mint William James vagy Bergson

koncepciójában. A hangsúly nem azon van, hogy az elemekre bontás eltorzítja a mentális élet

szakadatos folyamát, hanem azon, hogy az izolálható vagy mindenesetre izolált elemek

közötti szervezôdések nem jellemezhetôk pusztán két asszociációs törvénnyel, a

hasonlósággal és az érintkezéssel. Két csábítást el kell kerülnünk, mikor ezt a fejleményt

értelmezzük. Vonzó lenne pusztán annyit mondani, hogy ez a hangsúlyeltolódás az

asszociáció kritikájában a pszichológiában is végbement (kései) "nyelvi fordulat"

következménye, annak folyománya, hogy ma az asszociációs elv bírálata nyelvi anyagok

kapcsán merül fel. James (1890/1983), amikor a folyamatos tudatáramlásról beszél, példája

egy mondat megértése során végbemenô változások (hogyan merül fel az egyik szó, szorul

háttérbe az elôzô stb.). Mikor pedig Bergson (1896) a ma perceptuális ciklusnak nevezhetô

folyamatokat emlegeti, kulcspéldái szintén a beszédmegértésbôl származnak (milyen

különbség van egy mondat észlelésében akkor, amikor a személy ismeri a nyelvet s amikor

nem). Vagyis az új mozzanat a mai pszichológiában nem pusztán a nyelv elôtérbe kerülése,

hanem a struktúra kiemelkedô szerepe, amiben természetesen vezetô szerepet játszik a nyelvi

struktúra.

A másik elkerülendô csábítás a naiv hit abban, hogy a mai kognitív pszichológiában

az asszociáció magyarázó értékének kritikája fenntartás nélkül érvényesülne. Ez koránt sincs

így. Már a hetvenes évek elején megjelennek magán a kognitív táboron belül a rafinált neoasszociációs

elképzelések, például Anderson és Bower (1973) munkájában, akik az

asszociatív kapcsolatok címkézésével fedik le a struktúrát (pl. alany-állítmány, aláfölérendelés)

s ezzel a ravasz, de mégicsak asszociatív hálók gondolatának nyitnak utat. Ma

pedig a konnekcionizmus képviselôi egy mindent magyarázni akaró, kevés elvvel

(lényegében érintkezéssel és gyakorisággal) dolgozó asszociációs masinériát dolgoznak ki

(Rumelhart és McClelland, 1986). Bármily közhelyes is számunkra a struktúraközpontú

felfogás, ne higgyük ezt egy lefutott csata biztos gyôztesének.

Az asszociáción túlvivô szervezôdésnek két tipikus jelöltje fogalmazódott meg a mai

kognitív pszichológiában. Az egyik a nyelvi rendszer. A modern pszicholingvisztika az

akkor behaviorista formákban élô asszociációs premisszák elleni harcban született meg, s a

nyelvi szervezôdést, sôt ezen belül is a formális szintaxist használta az asszociációs felfogás

átfogó megkérdôjelezésére (Bever, Fodor, és Garrett, 1968), majd a mondat pszichológiájára

talált elveket ki is próbálta terjeszteni a megismerés egészének modellálására.

A grammatika mellett a másik nagy táborokat mozgósító "meghaladó" fogalommá a

séma vált. Több, egymással versengô fogalom él ma az emberi megismerés három döntônek

tartott mozzanatának lefedésére. E három mozzanat: a megismerés nem kumulatív; nem

egyirányú, hanem ciklusokba szervezett: amit tudunk, befolyásolja, amit felveszünk;

elvárásrendszereink nem (csak) atomisztikusak, hanem maguk is egészekbe szervezôdtek. A

jelenségsor leírására használt fogalmak nem szükségszerûen szinonímak: a keret pl. a még

betöltetlen elvárásokra utal, szemben a már interpretált elvárásokat leíró sémával stb. (lásd e

kérdésekrôl Neisser, 1984). Az egyszerûség kedvéért a továbbiakban mégis a sémát

használom mint generikus kifejezést ennek jellemzésére.

A sémákkal kapcsolatos egyik alapvetô kérdés, hogy honnan származnak. Az egyik

lehetséges alternatíva a puszta esetlegességbõl származtatni ôket. A sémák nem lennének

mások, mint az összegezôdô tapasztalatból a perceptuális tanulás általános elveinek

megfelelôen kiemelt mintázatok. Ezzel persze kissé bezárulna a kör: szerettünk volna túllépni

a puszta akcidencián alapuló asszociatív szervezôdésen s oda jutunk el, hogy maguk az ezt

képviselni óhajtott magasabb szervezôdések viszont esetlegesek. Biztos, hogy ilyen

elvárásrendszereink is vannak. Az életnek a "Ha kedd, akkor Belgium" is része. Számunkra

most azonban az az érdekes, hogy amikor a sémák egy részéhez megpróbálnak motivált

genezist találni, a kutatók újra az emberi cselekvésben lelik meg ezt az alapot, akárcsak

Bergson. Csakhogy számukra a megtalált megoldás az, ami Bergsonnál egy kicsit még rossz

szájízû szervezôdés volt. A továbbiakban két példával próbálom illusztrálni ezt.

4. A KOGNITÍV SÉMA MINT A CSELEKVÉSI MODELL ÁTVÉTELE

(a) Történetsémák és az emberi cselekvés

Az emberi cselekvés mint rendteremtô, szervezô modell a legfeltûnôbben a bonyolultabb

esemény jellegû szervezôdést mutató anyagok megértésének és megjegyzése kutatásában

merült fel. Sommásan fogalmazva, a narratív struktúrákkal folyó, ma már több mint egy

évtizedes kutatás során az derült ki, hogy hétköznapi megismerésünk alapvetôen

antropomorf. Az emberi cselekvés célkitûzô és problémamegoldó jellegére vonatkozó

elvárásrendszerünk komplex események s ezt leíró történetek esetén az értelmessé tétel és

koherencia teremtés legfôbb eszköze.

A kiinduló tények, melyekrôl itt magyarázatott kellene adni, igen egyszerûek s már

Bartlett (1932/1985) klasszikus munkájában szerepeltek: összefüggô szövegek felidézése

során egyszerre adunk vissza többet s kevesebbet, mint ami a szövegben volt. A felidézés

meglévô sémáinknak megfelelô szelektív rekonstrukció. Ezt még kiegészíthetjük azzal, hogy

egyszerû narratív szövegek esetén ez a sematizáció különösen könnyed és egyöntetû, ami arra

utal, hogy ezekre valamilyen kitüntetett séma áll rendelkezésünkre – már korai életkorokban

is. Továbbá – idegen kultúrákból származó történeteket saját racinalizációs sémáinknak

megfelelôen adunk vissza.

A történet ott kezd relevánssá válni a cselekvés és megismerés kapcsolata

szempontjából, ha megnézzük, hogyan próbált a modern emlékezetkutatás és

pszicholingvisztika explicitebb jellemzést adni a sémákra. Kezdetben a struktúrát a

szövegben magában kerestük. A történetek szerkezetére kialakított strukturalista modelleket

kezdték generatív szabályokként kezelni, mint amely szabályok végtelen számú történethez

képesek szerkezetet rendelni. A megértést s felidézést pedig az így a szabályok

alkalmazásával kapott szerkezet irányítaná. Rumelhart (1975) úttörô munkáját követve

számos, egymással versengô változat jött létre a történetek s a sematizáció ilyetén

jellemzésére. A részletezéstôl meg akarom kímélni az olvasót. Számunkra érdekes az, hogy

egyrészt létrejöttek olyan modellek is, melyek a történetekben szereplô események s

cselekvések közti nyelvtani kategória viszonyokat fokozatosan "naiv pszichológiai

kaategóriák" közötti motivációs viszonyokká alakították át: ki miért csinál mit.

Bár empirikus alátámasztást (a felidézési mintázatok és a szerkezet közti összefüggés

szolgált itt érvként) mindegyik modell kapott, ennek igazi meggyôzô értéke nincsen:

ugyanazokat az eredményeket másik modell is be tudta volna jósolni. A különbözô

modelleket közvetlenül, ugyanazon az anyagon összehasonlítva kiderült, hogy azok a

modellek rendelkeznek igazán prediktív erôvel, melyek a szerkezetet a történet hôs cselekvési

rendszerére alapozva állítják fel (Black és Bower, 1980; Pléh, 1986).

Az ilyen eredmények azt sugallják, hogy egyszerû történetek szerkezetének kulcsa, a

keresett kitüntetett séma az emberi cselekvés szerkezetében keresendô. Mikor történeteket

értünk meg, az emberi személyközi cselekvésre vonatkozó ismereteinket, naiv

szociálpszichológiánkat vetítjük rá a történetre, hogy koherenciát és sémát találjunk. A

hagyományos egyszerû történetek specifikuma itt csak az, hogy ilyen esetekben a kultúrában

prototipikus motivációk révén ez a cselekvési szerkezet könnyen és egyöntetûen

rekonstruálható a befogadó részérôl.

Két mozzanatot fontos kiemelni ennek az empirikus kutatási iránynak a kapcsán.

Természetesen az, hogy az emberi cselekvési minta feldolgozást irányító szerepét emeljük ki,

még nem jelenti a kutatás lezárását. Az ezt követõ évtized fejleményei (vö. pl. a László, 1988,

szerkesztette kötetet) azt mutatják, hogy ezen az általános kereten belül maga a sematizáció a

cselekvésre vonatkozó naiv reprezentációk vizsgálatának kitüntetett terepévé válik. Vagyis

ezen az úton haladva további részleteket tudunk meg arról, milyen eltérések vannak a

különbözô aktusok és események reprezentációjában (pl. hogy emberi aktusokat cél-sémának,

fizikai eseményeket oksági sémának megfelelôen képezünk le). Ami magát a sematizációt

illeti a megértés során szükséges különbözô sémák egymáshoz viszonyított szerepe is kezd

körvonalazódni. Az eredetileg a kognitív pszichológiai modellálást érintô kérdés

magyarázatát a "naiv szociálpszichológiában" leli. Eközben azonban nem évül el a "végsô"

ismeretelméleti kérdés melybôl pl. Bergson is kiindult. A mai empirikusan alátámasztott

sémaelméletek kapcsán is felmerül ugyanis, vajon az antropomorf sémák használata

kényszerû és elkerülhetetlenül mindenre rávetítôdik-e, illetve hogyan tudunk ebbôl kilépni s

például éppen saját torzító tükreinket megismerni.

(b) A korai nyelvtani kategóriák és a tárgyi cselekvés

Másik példám a gyermeknyelvi kutatás területérôl származik. Természetesen ezt sem szabad

úgy értelmezni, mint egy mindenki szerint gyôzedelmes álláspont képviseletét; a cselekvéses

modellek a hetvenes években is csak az egyik pólust képviselték abban a vitában, hogy

milyen természetûek a gyermek elsô nyelvtani kategóriái. Ráadásul a kilencvenes évek már új

hangsúllyal veti fel újra ezt a kérdést: magát a szándéktulajdonítást és a mögötte rejlõ rejtett

tudatelméletet kezdi el vizsgálni. Valójában a következõ lépésbõl indulnának ki azután az

újabb megfontolások: vajon nem áll-e ezek mögött a kategóriák mögött egy átfogóbb

tudatelmélet a gyermeknél? A kiindulópont talán nemcsak a saját cselekvés, hanem a

cselekvéseket motivációsan értelmezõ intencionális hozzáállás.

A cselekvés itt is formai értelemben vett struktúra és motivált, szemantikai-tartalmi

megalapozás vitája közben jelenik meg. A generatív nyelvtanhoz kapcsolódó törekvések a

gyermek kezdeti megnyilatkozásaiban egy preformáltan meglévô s ugyanakkor a tiszta

nyelvtani formának megfelelôen szervezett szintaxist látnak. A hatvanas évek végén

megjelennek olyan törekvések, melyek ezek helyett a formai kategóriák (pl. az alany) helyett

tartalmilag-szemantikailag értelmezhetô alapvetô nyelvtani kategóriákat keresnek. Fillmore

(1968) esetnyelvtana a gyermeknyelvi kutatásban is mint nagy karriert bejáró inspiráció jelent

meg. Mint nyelvtan, ez a felfogás a mondatok alapvetô szintaktikai szerkezetét olyan

kategóriák keretében elemzi, mint cselekvô, cél, fogadó, eszköz, hely. Számos olyan

megoldás született, amelyek az elsô megnyilatkozásokat úgy elemzik, mint cselekvôcselekvés,

cselekvés-tárgy stb. kombinációkat, formai szerkezetek helyett (összefoglalásukra

vö. Pléh, 1985). A grammatika szempontjából tehát motivációt vélnek találni a kutatók. De

honnan erednek maguk ezek a kategóriák? Bruner (1974/1980) valamint a Piaget követôk

(Sinclair, 1973) felfogása szerint a tárgyakkal a szenzomotoros periódusban végzett cselekvés

illetve a preverbális szerepjátékok (melyek például a Cselekvô, az Adó és a Kapó

elkülönítését segítik elô) adnák meg azt a kiinduló mintát, amire a grammatika elsajátítása

rávetülne. A saját cselekvés tagolása adja meg a kiindulópontot a nyelvtani tagoláshoz és

kategória alakuláshoz, a tárgyi cselekvés lenne a grammatika templátja. A felfogás annyira

vonzó, hogy még olyan spekulációk is születtek, melyek a nyelv keletkezéseben is az

eszközhasználó tevékenység és a grammatika közötti analógia kulcsjelentôségét hirdetik.

Érdemes megemlíteni, hogy hasonló módon spekulált már Karl Bühler (1934) is. Az

indoeurópai esetrendszer eredetével kapcsolatban folyt egy vita, vajon a nyelvtani esetek

logikai vagy téri-perceptuális eredetûek-e. Bühler szerint egyik sem. Az esetek

kiindulópontját az eszközöket használó emberi cselekvésben kell keresnünk.

Mindez szépen hangzik. Két fontos megjegyzés nélkül azonban félrevezetô lenne. A

cselekvéses séma önmagában még nem eredményez grammatikát. Hiszen ebbôl kiinndulva

honnan tudnánk, hogy akkor is alanyesetet használnuk, ha a bácsi,s akkor is, ha a kalapács

törte be az ablakot. Lehet, mondják sokan, hogy a cselekvéses séma csak segíti a nyelvtan

kialakítását, de nem magyarázza, ez felel meg Pinkler (1984) nevezetes „csizmahúzó”

koncepciójának.

Másrészt éppen a gyermeknyelvi alkalmazások mutatják meg igen világosan minden

antropomorf modell módszertani nehézségét. A cselekvéses "mintázatból" kiindulva

ugyanazok a megnyilatkozások számos módon leírhatóak. Ha a kutató rá tudja húzni az

anyagra a cselekvéses patternt, még nem döntötte el, pontosan milyet húz rá arra a gyermek.

Hivatkozások (10csel.doc)

Anderson, J.R.; Bower, G.H.

(1973) Human associative memory. Washington, D.C.: Hemisphere.

Bartlett, F.

(1932/1985) Az emlékezés. Budapest: Gondolat.

Bergson, H.

(1896) Matiere et mémoire. Párizs: Alcan Hivatkozás a krtikai kiadás alapján: Oeuvres 1959,

Párizs:Presses Uiversitaires de France.

(1923) Idô és szabadság. Budapest: Franklin.

(1930) Teremtô fejlôdés. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Bever, T.G. Fodor, J.A.; Garrett, M.

(1968) A formal limitation of associationism. In: Dixon, T.R. és Horton, D.L. (eds.) Verbal

behavior and general behavior theory. Englewood Cliffs: Prentice Hall, 582-585.

Black, J.B.; Bower, G.H.

(1980) Story understanding as problem solving. Poetics, 9, 223-250.

Blonszkij, P.P.

(1935) Pamjaty i mislenyije. Moszkva: Ogiz-Szocekgiz.

Bruner, J.S.

(1974/1980) A kommunikációtól a nyelvig. In: Pléh Csaba (szerk.) Szöveggyûjtemény a

pszicholingvisztika tanulmányozásához. Budapest: Tankönyvkiadó, 455-486.

Bühler, Karl

(1922) Die geistige Entwicklung des Kindes. 3. kiadás Jéna: Fischer.

(1935): Sprachtheorie. Jéna. Fischer.

Dienes Valéria

(1923) Bergson lélektana. In: Bergson, H. (1923) Idõ és szabadság. Budapest: Franklin, 7-49.

Fillmore, C.

(1968) The case for case. In: Bach, E. és Harms, E.J. (eds.) Universals in linguistic theory.

New York: Holt, 1-90.

Gillouin, R.

(1920) Henri Bergson filozófiája. Budapest: Franklin.

Halbwachs, M.

(1925) Les cadres sociaux de la mémoire. Párizs: Alcan.

(1968): La mémoire collective. Párizs: Presses Universitaires de France, 2. bôvített kiadás.

Heider, F.

(1944): Social perception and phenomenal causality. Psychological Review, 51, 358-374.

James, W.

(1890/1983) A gondolatáramlás. In: Pléh Csaba (szerk.) Pszichológiatörténeti

szöveggyûjtemény I. Budapest: Tankönyvkiadó, 241-258.

Janet, P.

(1928) L’évolution de la mémoire. Párizs: Flammarion.

Külpe, O.

()

Lacombe, R.

(1930): La psychologie bergsonienne. Étude critique Párizs: Alcan.

László, J.

(1988, szerk.) Válogatás a szociális megismerés irodalmából. Budapest: Tankönyvkiadó.

Leontyev, A.N.

(1979) Tevékenység, tudat, személyiség. Budapest: Gondolat-Kossuth.

Marton L. Magda

(1982) Nem tudatos folyamatok vizsgálata és értelmezése az általános lélektanban.

Pszichológia, 2, 157-193.

Neisser, U.

(1984) Megismerés és valóság. Budapest: Gondolat.

Piaget, J.

(1967) Biologie et connaisance. Párizs: Gallimard.

(1968) Sagesse et illusions de la philosophie. Paris. Presses Uiversitaires de France.

Pléh Csaba

(1985) A gyermeknyelv fejlôdésének és kutatásának modelljeirôl. Pszichológiai

Tanulmányok, XVI, 105-188.

(1986) A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Ribot, Th.

()

Rumelhart, D.E.

(1975) Notes on a schema for stories. In: D.G. Bobrow and A. N. Collins (eds.)

Representation and Understanding. New York: Academic Press, 211-236.

Rumelhart, D.E.; McClelland, J.L. et al.

(1986) Parallel distributed processing: Explorations in the microstructure of cognition. Vol.

I-II. Cambridge, MA: Bradford.

Selz, O.

(1922) Zur Psychologie des produktiven Denkens und des Irrtums. Bonn

Sinclair de Zwaart, H.

(1973) Language acquisition and cognitive development. In: Moore, T.E. (ed.) Cognitive

development and the acquisition of language. New York: Academic Press, 9-25.

Szecsenov, I.P.

()

Vigotszkij, Sz.L.

(1971) A magasabb pszichikus funkciók fejlôdése. Budapest: Gondolat.

Weimer, W.B.

(1974) Overview of a cognitive conspiracy. In: Weimer, W.B. és Palermo, D.S. (eds.)

Cognition and the symbolic processes. New York: Wiley, 415-442.

Wertheimer, M.

(1922/1983) Adalékok az alakról szóló tanításhoz. In: Pléh Csaba (szerk.)

Pszichológiatörténeti szöveggyûjtemény II. Budapest: Tankönyvkiadó, 121-129.