ÚJ IRÁNYZATOK ÉS A BEJÁRT ÚT
A PSZICHOLÓGIATÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
MANDLER, G.: Interesting times. An encounter with the 20th century
Erlbaum, Mahwah, NJ, 2002, xiiii + 294 oldal
HERGENHAHN, B. N.: An introduction to the history of psychology. Fifth edition
Thomson Learning, Belmont, Ca, 2008, xix + 678 oldal
SCHULTZ, D. P., SCHULTZ, S. E.: A history of modern psychology. Ninth edition
Thomson Learning, Belmont, Ca, 2008, xvi + 558 oldal
GREENWOOD, J. D.: The disappearance of the social in american social psychology
Cambridge University Press, Cambridge, UK, 2004, xii + 315 oldal
BEM, S., LOOREN DE JONG, H.: Theoretical issues in psychology. An introduction.
2. kiadás
Sage Publications, London, 2006, xv +312 oldal
STERNBERG, R. J. (ed.) Unity in psychology: possibility or pipedream?
American Psychological Association. Washington, D.C., 2004,
xiii + 185 oldal
DALTON, D. C., EVANS, R. B. (eds): The life cycle of psychological ideas. Understanding
prominence and the dynamic of intellectual challenge
Kluwer/Plenum, New York, 2003, XV+ 364 oldal
Please attend to it! – The psychology of attention
Az utóbbi két évtizedben a pszichológiatörténet-
írás is professzionalizálódott. Ez részben
azt jelenti, hogy a tudománytörténetírás
egészéhez hasonlóan az oktatási célokból,
kötelességből vagy egyéni érdeklődésből
erre specializálódott pszichológusok
mellett, sőt, többnyire helyett megjelentek a
történészek, akik a levéltári kutatás, az elsődleges
forráselemzés módszereivel felvértezve
tényleges oksági rekonstrukciókat valósítanak meg egyes korokról és irányzatokról.
Emellett már három évtized óta, KUHN
(1970, 1999) paradigmafogalmának pszichológiai
megjelenése és értelmezése óta
megjelent és folytatódik a tudománytörténet
és tudományfilozófia elméleti modelljeinek
megjelenése a pszichológiatörténetírásban.
Ez egyszerre jelent esszéisztikusan
kifejtett nagy modelleket és részletes érvelést
az úgynevezett erős program mellett,
mint KUSCH (1995) munkáiban. Az erős
program lényege, hogy maguk a tudományos
elméletek is mint társadalmi tények
érdemelnek teljes rekonstrukciót, a kutatók
szellemi világát beágyazva koruk teljes érdekhálózatába.
Mindez azt is eredményezi,
hogy a pszichológia a mai tudománytörténet-
írás érdeklődésében bekerült a fővonalba.
Érdemes felfigyelni rá, hogy ez nálunk
nincs így: a létező hazai tudománytörténeti
tanszékek szakmai profilja a pszichológiát
nem kezeli tudományként.
A bemutatott könyvek azt éreztetik, hogy
nemcsak a pszichológiának, hanem a pszichológusoknak
sincsen szégyellnivalójuk.
Maga a profi, újmódi tudománytörténetírás
is megtalálta az eredetileg pszichológiai
hátterű művelőit, akik eredeti módszertani
készségük és ez emberi sorsok iránti érzékenységük
teljes tárházával közelítenek a
tudománytörténethez.
Megvan még azonban a klasszikus történetírás
is. Ennek egyik változata a személyes,
szinte anekdotikus tanúságtétel, amit
ma az tesz különösen aktuálissá, hogy a
hatvanas évek nagy mozgalmi vezérei, például
a kognitív pszichológia doyenjei mára
emeritus korba értek, s szükségét érzik az
önreflexiónak. George Mandler könyve jól
példázza e megközelítés erényeit s korlátait.
Fontos, bár kellő forráskritikával kezelendő
dokumentum, mind az európai emigráció
amerikai beilleszkedéséről, mind a kognitív
pszichológia kibontakozásának intellektuális
és személyi kereteiről. Mandler is, mint
oly sokan mások a huszadik század második
felének amerikai újítói közül, közép-európai,
osztrák zsidó emigráns, szlovák s magyar
rokonokkal, aki a háború alatt mint
kihallgató tiszt ért amerikaivá. Megkapó a
bemutatott családtörténet, a személyes vallomás
az osztrákságról, mint ízlés- és preferenciaszervezésről,
s forrásértékű a figyelmeztetés:
a belső amerikai fejlődés mögött
sok európai hagyomány és sors is kereshető.
Ez a hitvallás Mandler egész élete során
megmarad, nemcsak állandó német és osztrák
kapcsolataiban, hanem például saját pszichoanalízisében
is, valamint a földalatti kommunistaságtól
a humanista szocializmusig
tartó baloldali elkötelezettség történetében.
A szellemi fejlődés fontos emberi érzékeltetése
mellett – visszatérő téma az esetlegességek
és véletlenek szerepe a pályaválasztásban,
a kiegyensúlyozott, lépcsőzetes
visszavonulás jelentősége – izgalmas, ahogyan
Mandler érezteti, a behaviorista szocializáció,
a Hull-iskola, a tesztszorongás kutatása,
Hempel bécsi körös hatása a kognitív
mozgalomhoz való csatlakozásban nem
akadályok voltak, hanem szinte szerves átvezetések.
Ezt a viszonylagos folytonosságot
bemutatják a Kaliforniai Egyetem San
Diegó-i Részlegén a pszichológia tanszék
formálódásával kapcsolatos anekdoták is:
ez a kognitív fellegvár, Norman, Lindsay,
Rumelhart, a Mandler házaspár, Liz Bates
és mások bástyája, ahol később Richard Atkinson
is vezető szerepet játszott, eredetileg
Skinnert, majd másodjelöltként Osgoodot
hívta volna tanszéket szervezni. Mandler
dicséretes őszinteséggel bevallja, hogy számára
ez nem valamiféle furcsa mozzanat,
hanem természetes fejlődés volt. Vagyis
olyan képet kapunk éppen egy résztvevőtől,
mely a klasszikus paradigmaváltás-modelleket
sokkal ironikusabban kezeli, több
folytonosságot, s ugyanakkor természetes
nemzedékváltást lát benne. Hadd említsem
meg szerénytelenül, hogy kisebbségi véleményként
ugyan, s határozottan nem a
nagy folyamatok résztvevőjeként, magam is
így értelmeztem a kognitív mozgalom születését
(PLÉH, 2000).
A nagyképűség hiánya, mely Mandler
büszkén vállalt személyes vonása, meg is
bosszulja magát. Keveset tudunk meg
Mandler emlékezetszerveződési koncepciójának
alakulásáról vagy érzelemfelfogásáról,
bár kicsit többet tudatosságelméletéről,
melynek lényege, hogy a tudatosság az információ-
túlterhelést redukáló eszköz. A
mindenféle apparátust, akár Mandler személyes
irodalomjegyzékét is nélkülöző, néha
ugrándozó, csapongó stílusú könyv utolsó
fejezetei érdekes adalékok a szakma belső
harcairól, s az egyetem klasszikus eszménye
melletti kiállást hordozzák. A tudománypolitikus
Mandler sok gúnyos dolgot
elmond a Kaliforniai Egyetem belső világáról,
beleértve olyan anekdotákat is, mint a
kisebbségek integrációjának nehézsége –
kevés volt a potenciális fekete tanár –, vagy
a diáklázadások szellemi jelképének, Marcusénak
tartózkodásáról a szerepvállalástól.
Megkapja a magáét a pszichológus szakma
is. Sokat megtudunk a nagyhatalmú APA
belső korrupciójáról is. Mandler mint tapasztalt
egyetemi vezető vázolja, hogy a
klinikaipszichológus-képzésnek az orvosi s
nem a bölcsészfakultásokon a helye, miközben
szarkasztikusan bemutatja, mennyire
tekintélyelvűbb, a tanszékvezetést hitbizománynak
tekintő, németesebb az amerikai
orvoskarok világa, szemben a többi kar szabadabb
tanszéki szerveződésével. Van
azonban a szakmai és egyetemi vezetőnek
pozitív üzenete is. Példákon mutatja be,
milyen veszélyeket is jelent az egyetemek
új, tömeges, korporatív modellje, hogyan
hat ez a minőség ellen, milyen indokolatlan,
nem valós piacon alapuló az egyetemi
„vándor adminisztrátorok” jövedelme, s
mennyire nevetséges, az értékek ellen ható
növekvő szerepük, hogyan veszélyezteti az
állandó gyakorlatiasság az egyetem eredeti,
a tudást fejlesztő és megjelenítő funkcióját.
Szinte megható kiállás ez, amelyre érdemes
nekünk is figyelnünk, amikor éppen az európai
egyetemeket akarjuk ebbe a vállalati
irányba vezetni.
A hagyományos pszichológiatörténet-írás
tankönyveiben is tovább él. Megjelenik
ugyanakkor magában a tankönyvírásban is
a történet mind személyileg, mind társadalmilag
beágyazottabb kezelése. Hergenhahn,
a sikeres tankönyvszerző – tanulásról és személyiségről
voltak sokat használt tankönyvei
– történeti tankönyvének 5. kiadásában
főként a tartalmi horizontokban újít. A tankönyv
személyek és irányzatok köré szervezi
az anyagot, de több a nő, több a nem angolszász.
Beágyazottságában pedig kevésbé
marad meg a klasszikus „először filozófia,
aztán pszichológia” képnél, még Wittgenstein
is feltűnik a tankönyvben. Shultz és
Schultz először 1975-ben megjelent, vagyis
három évtizedes igen sikeres tankönyvének
9. kiadása hagyományos tankönyv. Kis filozófiai
előzmény és élettan-történeti háttér
nyomán Wundttal indít, s klasszikus módon
az iskolák köré szervezi az anyagot. Két
új vonása alakult azonban ki a több mint
negyed század során, melyek jól mutatják,
hogy a klasszikus közelítést is megtermékenyíti
a komplexebb tudománytörténet-írás,
még ha ettől nem válik is paradigmafetisisztává
vagy szociális konstrukcionistává. Az
egyik mozzanat a gazdagabb társadalmi beágyazás.
Az intelligenciamérés és a társadalmi
diszkrimináció kapcsolata, a klinikai
lélektan születése és az egyes szerzők életmódjának
érzékeltetése (beleértve William
James nyakkendő-használati szokásait) mind
új vonások. Érződik bennük az, hogy
Duane Schultz időközben sikeres történeti
életképszerzővé nőtte ki magát, elsősorban
az amerikai polgárháború korszakából
(SCHULTZ, 2001). A másik újító mozzanat
szintén az életközeliség. A jelentős mozgalmakat
és szerzőket rövid, de mégiscsak életteli
eredeti szövegek képviselik. Az a benyomása
az olvasónak, hogy a tankönyvírás
az új pszichológiatörténetből mára elsősorban
a szociális-emberi, kontextuális mozzanatot
veszi át. Ez nem triviális kérdés, hiszen
LEAHEY (1987) tankönyvével elindult
egy elméletorientált megújulás is, mely a
paradigma s a tudományos normák köré
szervezve törekedett megújításra.
Nézzük azonban a valóban új szemléletű
könyveket! Greenwood könyve az elméletorientált,
mégis tényérzékeny modern történetírás
kiváló példája. A wundti néplélektant
tárgyaló rész igen részletesen oszlatja a
szakmaiatlan tévhiteket, kezdve attól, hogy
Wundt elvileg ellenállt volna a kísérletezésnek
magasabb jelenségnél, odáig, hogy valami
triviális értelemben lett volna Wundt
pszichologista. Gazdag képet kapunk, intellektuális
feszültségekkel. A mai szóhasználatot
visszavetítve, meglátjuk, mennyire kizárólagosan
reprezentációs tudomány volt a
német alapító számára a néplélektan, szemben
a kommunikációs-interakciós szociálpszichológiával,
s így mennyire hasonlított
az éppenséggel Wundt által kissé lebecsült
szociológia francia kezdeteihez, Durkheimhez.
Ezt a wundti néplélektant részleteiben
a változás érdekelte. A néplélektan
Wundt számára elsősorban kulturális fejlődéstudomány,
mely ugyanakkor az állandó
változás közben egyetemes mentális törvényeket
szeretne felmutatni. Nem véletlenül
tartja COLE (2005) a modern kulturális
pszichológia előfutárának. Ezért is furcsa,
hogy Greenwood alapos elemzés közben
nem vesz észre két hiányt. Wundt néplélektanában
nincsen reflexió sem a darwinista
kultúraelméletekre – pedig ilyen a pszichológiában
is jócskán volt, például Stanley
Hall munkáiban – sem a néplélektani vállalkozást
egészében megkérdőjelező DILTHEY
(1894, 2004) gondolataira, aki magát az oksági
modellt nem tartotta helyesnek kiterjeszteni
a történeti folyamatokra.
Sacha Bem és Huib Looren de Jong kötete
átfogóbb elméletorientált vállalkozás.
A kiváló holland pszichológiatörténészek
számára az „elméleti” bevezetés elsősorban
két mozzanatot jelent. Fogalmi szinten a
pszichológiatörténet-írás összekapcsolása a
neopozitivizmus meghaladásával és a Kuhn
köréhez kapcsolódó újításokkal. Tartalmi
szinten pedig a kognitív kérdéskörben a
pszichológia, a tudatfilozófia és a test-lélek
kérdés komoly elemzése jellemzik. A tankönyv
kiváló, valódi működő, lapszéli jegyzetekkel
„behívott” glosszáriummal felszerelt
friss megközelítés. Frissességét nem a
megoldások adják. Eléggé liberális, de világosan
exponálja a kérdéseket. A „népi pszichológiát”
például úgy merik a szerzők
beemelni a pszichológiatörténeti diskurzusba,
hogy a különböző redukciókat, a neurális
kiiktatástól a pragmatikus, társalgáselemző
és a konnekcionista alternatívákig
egyaránt bemutatják. Jó tankönyv, igazán
igényes kognitív diákok számára, de legalább
doktori szinten.
A mai pszichológiatörténet-írás egyik vezető
vitakérdése lassan negyed százada,
Kurt DANZIGER (1994) úttörő munkái óta a
deheroizálás. Igencsak hasonlóan a politikatörténethez
– gondoljunk csak Kossuth s
1848 számos deheroizáló értelmezésére nálunk
az 1970-es években – a különböző
pszichológiatörténeti értelmező „izmusok”
(társas konstrukcionizmus, dekonstrukcionizmus)
mind rámutatnak arra, hogy maga
a hős és az alapító megkonstruált entitások,
melyek az utókortól származnak. Lehetünk
magunk is kritikusak ezzel a kriticizmussal
szemben, de akármi legyen is saját dekonstruáló
hajlandóságunk, az az új történetírásnak
is alapvető kérdése marad, hogy
mi teszi a kiválóságot, hogyan születik a
szakmai siker, legyen szó emberekről, fogalmakról
vagy intézményekről.
A Robert Sternberg által a pszichológia
egységéről szerkesztett kötet ennek az új
tudatosságnak jellegzetes példája. Tíz fejezet
tekinti át az elméleti és történeti kérdésektől
az alkalmazások standardizálásáig azt
a kérdést, vajon egységesíthető-e a mai lélektan,
és hogyan jelenik ez meg például az
alsóbb évesek oktatásában. Vajon a sokféle
hang és a vidám deheroizálás közepette
nem kellene-e egységes világképeket is tanítanunk?
Az utóbbi másfél évtizedben ezt az egységesítő
felfogást számos kétely illette. Kételyek
persze már korábban is voltak. Sigmund
Koch, aki az 1960-as években még az
egységesítő felfogás egyik vezető képviselője
volt, az 1980-as években már határozottan
kiállt amellett, hogy többféle pszichológia
van. Ezt az átmenetet jól mutatja magyarul
is megjelent, még a hatvanas évek közepén
született írása (KOCH, 2004). Ezek a többféleséget
elismerő felfogások azonban klasszikusan
pesszimisták voltak. Valahogy önsajnálattal,
lemondással és a pszichológia tudományosságának
jellegét illető kérdőjelekkel
fogadták el a többféle pszichológia
létét. Az utóbbi másfél évtized újdonsága,
hogy optimista keretekben fogalmazzuk meg
azt, hogy többféle pszichológia lehetséges.
Ennek egyik jellegzetes megjelenése a Sternberg
szerkesztette kötet. Az intelligencia és
az érzelemkutatás révén nálunk is jól ismert
Stenberg az utóbbi évtizedekben a
pszichológiai elmélet alapkérdéseivel is foglalkozik.
A történeti elemzésnek kiinduló és
visszatérő mozzanata nála az unifikációs elméletek
megkérdőjelezése a pszichológia
történetében. Stenberg felfogása szerint az
egységes pszichológia hite helyett egy toleráns
optimizmus világában kell élnünk. Ez
a toleráns optimizmus abból indul ki, hogy
a pszichológia mint interdiszciplináris tudomány
egyszerre vizsgálja az ember többféle
beágyazottságát. Tekinti az embert
mint viselkedő, mint mozgatóerők által irányított
és mint megismerő lényt. Mindezek
a mozzanatok egyszerre tartoznak az emberi
természethez, ezért hasonló módon,
ahogy a szakágak (iskolapszichológia, műszaki
pszichológia, klinikai pszichológia
stb.), a meghatározó folyamatok sokfélesége
révén sokféle pszichológiát vizsgálnak,
ugyanígy a mai elméleti pszichológiának is
többféle emberképet kell feltételeznie. A
pszichológiának nemcsak a terület, hanem
az előtérbe állított oksági viszonyok és meghatározottságok
révén is elkerülhetetlenül
sokféle modellje van. A tíz fejezet ezt a
mondandót bemutatja szervezettörténetben,
az Amerikai Pszichológiai Társaságra
nézve, az oktatási programokat elemezve,
kitérve a fogalomtörténetre, olyan szerzőkkel,
mint Arthur Staats, Gardner vagy
Kimble. Friss olvasmány, mely visszaadja
hitünket abban, hogy az elméleti gondolkodás
nem idegen a tényeknél maradó
pszichológusoktól sem.
A Dalton és Evans szerkesztette kötet
szintén reflektíven tekinti a hősöket. Azt
elemzi, esettanulmányok keretében, hogy
milyen egyedi történet révén vannak előtérben
álló témák, melyek háttérbe szorulnak,
majd újrafelfedeződnek. Néhány jellegzetes
példa: Otto Selz szerepe a kognitív
szemléletben. Baldwin és hatásának karrierje
a fejlődéslélektan többszöri szemléletváltásainak
sorsa. A tanulmányok egy része
igen fontos magyarázati kérdéseket is felvet:
Vajon mi is okozza az ideák sorsának
ingadozását?
Vannak igen provokatív fejezetek is,
pontosan az erős program és a pszichológiatörténet
összekapcsolása révén. Poppelstone
fejezete világosan szembeálltja egymással
a hagyományos lineáris pszichológiatörténet-
írást és a leplező szándékú
FOUCAULT- (2000, 2004) követő szemlélet,
melyben minden csak ideológia, megrontás
és szolgaság. Poppelstone az intelligenciatesztek
példáján mutatja be, hogy a
Foucault-hívők nemcsak hogy nem pszichológusok,
s nem szeretik a szakmát, hanem
éppenséggel a tényekre is érzéketlenek.
Kiderülnek azonban Poppelstone saját korlátai
is. Miközben a science studies mozgalmat
bírálja, úgy tesz, mintha nem lenne harmadik
út. Vagy ideológiai kritika van, vagy
hagyományos lineáris eszmetörténet. A magyarázó
tudománytörténet-írás kimarad
perspektíváiból.
Mindez azt is mutatja, hogy az „új történet”
több szempontból érdekes és releváns
nemcsak az antikvárius pszichológusok számára.
Rámutat ugyanis arra, hogy saját
szakmánk több szempontú eszmetörténeti
rekonstrukciója egyben támpont arra is,
hogy mit tud adni a pszichológia a társadalmi-
történeti változások elemzéséhez. A
saját történet feltárása egyben esettanulmány
is, összes buktatóival és megoldatlanságaival
a „nagy történelem” megértéséhez.
Pléh Csaba
IRODALOM
COLE, M. (2005) Kulturális pszichológia. Egy letűnt, majd újraéledő tudományág. Gondolat, Budapest
DANZIGER, K. (1994) Constructing the Subject: Historical Origins of Psychological Research. Cambridge University
Press, Cambridge
DILTHEY, W. (1894) Ideen über eine beschreibende und zergliedernde Psychologie. Sitzungsberichte der
Akademie der Wissenschaften zu Berlin, 2, 1309–1407.