ÚJ IRÁNYZATOK ÉS A BEJÁRT ÚT

A PSZICHOLÓGIATÖRTÉNET-ÍRÁSBAN

MANDLER, G.: Interesting times. An encounter with the 20th century

Erlbaum, Mahwah, NJ, 2002, xiiii + 294 oldal

HERGENHAHN, B. N.: An introduction to the history of psychology. Fifth edition

Thomson Learning, Belmont, Ca, 2008, xix + 678 oldal

SCHULTZ, D. P., SCHULTZ, S. E.: A history of modern psychology. Ninth edition

Thomson Learning, Belmont, Ca, 2008, xvi + 558 oldal

GREENWOOD, J. D.: The disappearance of the social in american social psychology

Cambridge University Press, Cambridge, UK, 2004, xii + 315 oldal

BEM, S., LOOREN DE JONG, H.: Theoretical issues in psychology. An introduction.

2. kiadás

Sage Publications, London, 2006, xv +312 oldal

STERNBERG, R. J. (ed.) Unity in psychology: possibility or pipedream?

American Psychological Association. Washington, D.C., 2004,

xiii + 185 oldal

DALTON, D. C., EVANS, R. B. (eds): The life cycle of psychological ideas. Understanding

prominence and the dynamic of intellectual challenge

Kluwer/Plenum, New York, 2003, XV+ 364 oldal

Please attend to it! – The psychology of attention

Az utóbbi két évtizedben a pszichológiatörténet-

írás is professzionalizálódott. Ez részben

azt jelenti, hogy a tudománytörténetírás

egészéhez hasonlóan az oktatási célokból,

kötelességből vagy egyéni érdeklődésből

erre specializálódott pszichológusok

mellett, sőt, többnyire helyett megjelentek a

történészek, akik a levéltári kutatás, az elsődleges

forráselemzés módszereivel felvértezve

tényleges oksági rekonstrukciókat valósítanak meg egyes korokról és irányzatokról.

Emellett már három évtized óta, KUHN

(1970, 1999) paradigmafogalmának pszichológiai

megjelenése és értelmezése óta

megjelent és folytatódik a tudománytörténet

és tudományfilozófia elméleti modelljeinek

megjelenése a pszichológiatörténetírásban.

Ez egyszerre jelent esszéisztikusan

kifejtett nagy modelleket és részletes érvelést

az úgynevezett erős program mellett,

mint KUSCH (1995) munkáiban. Az erős

program lényege, hogy maguk a tudományos

elméletek is mint társadalmi tények

érdemelnek teljes rekonstrukciót, a kutatók

szellemi világát beágyazva koruk teljes érdekhálózatába.

Mindez azt is eredményezi,

hogy a pszichológia a mai tudománytörténet-

írás érdeklődésében bekerült a fővonalba.

Érdemes felfigyelni rá, hogy ez nálunk

nincs így: a létező hazai tudománytörténeti

tanszékek szakmai profilja a pszichológiát

nem kezeli tudományként.

A bemutatott könyvek azt éreztetik, hogy

nemcsak a pszichológiának, hanem a pszichológusoknak

sincsen szégyellnivalójuk.

Maga a profi, újmódi tudománytörténetírás

is megtalálta az eredetileg pszichológiai

hátterű művelőit, akik eredeti módszertani

készségük és ez emberi sorsok iránti érzékenységük

teljes tárházával közelítenek a

tudománytörténethez.

Megvan még azonban a klasszikus történetírás

is. Ennek egyik változata a személyes,

szinte anekdotikus tanúságtétel, amit

ma az tesz különösen aktuálissá, hogy a

hatvanas évek nagy mozgalmi vezérei, például

a kognitív pszichológia doyenjei mára

emeritus korba értek, s szükségét érzik az

önreflexiónak. George Mandler könyve jól

példázza e megközelítés erényeit s korlátait.

Fontos, bár kellő forráskritikával kezelendő

dokumentum, mind az európai emigráció

amerikai beilleszkedéséről, mind a kognitív

pszichológia kibontakozásának intellektuális

és személyi kereteiről. Mandler is, mint

oly sokan mások a huszadik század második

felének amerikai újítói közül, közép-európai,

osztrák zsidó emigráns, szlovák s magyar

rokonokkal, aki a háború alatt mint

kihallgató tiszt ért amerikaivá. Megkapó a

bemutatott családtörténet, a személyes vallomás

az osztrákságról, mint ízlés- és preferenciaszervezésről,

s forrásértékű a figyelmeztetés:

a belső amerikai fejlődés mögött

sok európai hagyomány és sors is kereshető.

Ez a hitvallás Mandler egész élete során

megmarad, nemcsak állandó német és osztrák

kapcsolataiban, hanem például saját pszichoanalízisében

is, valamint a földalatti kommunistaságtól

a humanista szocializmusig

tartó baloldali elkötelezettség történetében.

A szellemi fejlődés fontos emberi érzékeltetése

mellett – visszatérő téma az esetlegességek

és véletlenek szerepe a pályaválasztásban,

a kiegyensúlyozott, lépcsőzetes

visszavonulás jelentősége – izgalmas, ahogyan

Mandler érezteti, a behaviorista szocializáció,

a Hull-iskola, a tesztszorongás kutatása,

Hempel bécsi körös hatása a kognitív

mozgalomhoz való csatlakozásban nem

akadályok voltak, hanem szinte szerves átvezetések.

Ezt a viszonylagos folytonosságot

bemutatják a Kaliforniai Egyetem San

Diegó-i Részlegén a pszichológia tanszék

formálódásával kapcsolatos anekdoták is:

ez a kognitív fellegvár, Norman, Lindsay,

Rumelhart, a Mandler házaspár, Liz Bates

és mások bástyája, ahol később Richard Atkinson

is vezető szerepet játszott, eredetileg

Skinnert, majd másodjelöltként Osgoodot

hívta volna tanszéket szervezni. Mandler

dicséretes őszinteséggel bevallja, hogy számára

ez nem valamiféle furcsa mozzanat,

hanem természetes fejlődés volt. Vagyis

olyan képet kapunk éppen egy résztvevőtől,

mely a klasszikus paradigmaváltás-modelleket

sokkal ironikusabban kezeli, több

folytonosságot, s ugyanakkor természetes

nemzedékváltást lát benne. Hadd említsem

meg szerénytelenül, hogy kisebbségi véleményként

ugyan, s határozottan nem a

nagy folyamatok résztvevőjeként, magam is

így értelmeztem a kognitív mozgalom születését

(PLÉH, 2000).

A nagyképűség hiánya, mely Mandler

büszkén vállalt személyes vonása, meg is

bosszulja magát. Keveset tudunk meg

Mandler emlékezetszerveződési koncepciójának

alakulásáról vagy érzelemfelfogásáról,

bár kicsit többet tudatosságelméletéről,

melynek lényege, hogy a tudatosság az információ-

túlterhelést redukáló eszköz. A

mindenféle apparátust, akár Mandler személyes

irodalomjegyzékét is nélkülöző, néha

ugrándozó, csapongó stílusú könyv utolsó

fejezetei érdekes adalékok a szakma belső

harcairól, s az egyetem klasszikus eszménye

melletti kiállást hordozzák. A tudománypolitikus

Mandler sok gúnyos dolgot

elmond a Kaliforniai Egyetem belső világáról,

beleértve olyan anekdotákat is, mint a

kisebbségek integrációjának nehézsége –

kevés volt a potenciális fekete tanár –, vagy

a diáklázadások szellemi jelképének, Marcusénak

tartózkodásáról a szerepvállalástól.

Megkapja a magáét a pszichológus szakma

is. Sokat megtudunk a nagyhatalmú APA

belső korrupciójáról is. Mandler mint tapasztalt

egyetemi vezető vázolja, hogy a

klinikaipszichológus-képzésnek az orvosi s

nem a bölcsészfakultásokon a helye, miközben

szarkasztikusan bemutatja, mennyire

tekintélyelvűbb, a tanszékvezetést hitbizománynak

tekintő, németesebb az amerikai

orvoskarok világa, szemben a többi kar szabadabb

tanszéki szerveződésével. Van

azonban a szakmai és egyetemi vezetőnek

pozitív üzenete is. Példákon mutatja be,

milyen veszélyeket is jelent az egyetemek

új, tömeges, korporatív modellje, hogyan

hat ez a minőség ellen, milyen indokolatlan,

nem valós piacon alapuló az egyetemi

„vándor adminisztrátorok” jövedelme, s

mennyire nevetséges, az értékek ellen ható

növekvő szerepük, hogyan veszélyezteti az

állandó gyakorlatiasság az egyetem eredeti,

a tudást fejlesztő és megjelenítő funkcióját.

Szinte megható kiállás ez, amelyre érdemes

nekünk is figyelnünk, amikor éppen az európai

egyetemeket akarjuk ebbe a vállalati

irányba vezetni.

A hagyományos pszichológiatörténet-írás

tankönyveiben is tovább él. Megjelenik

ugyanakkor magában a tankönyvírásban is

a történet mind személyileg, mind társadalmilag

beágyazottabb kezelése. Hergenhahn,

a sikeres tankönyvszerző – tanulásról és személyiségről

voltak sokat használt tankönyvei

– történeti tankönyvének 5. kiadásában

főként a tartalmi horizontokban újít. A tankönyv

személyek és irányzatok köré szervezi

az anyagot, de több a nő, több a nem angolszász.

Beágyazottságában pedig kevésbé

marad meg a klasszikus „először filozófia,

aztán pszichológia” képnél, még Wittgenstein

is feltűnik a tankönyvben. Shultz és

Schultz először 1975-ben megjelent, vagyis

három évtizedes igen sikeres tankönyvének

9. kiadása hagyományos tankönyv. Kis filozófiai

előzmény és élettan-történeti háttér

nyomán Wundttal indít, s klasszikus módon

az iskolák köré szervezi az anyagot. Két

új vonása alakult azonban ki a több mint

negyed század során, melyek jól mutatják,

hogy a klasszikus közelítést is megtermékenyíti

a komplexebb tudománytörténet-írás,

még ha ettől nem válik is paradigmafetisisztává

vagy szociális konstrukcionistává. Az

egyik mozzanat a gazdagabb társadalmi beágyazás.

Az intelligenciamérés és a társadalmi

diszkrimináció kapcsolata, a klinikai

lélektan születése és az egyes szerzők életmódjának

érzékeltetése (beleértve William

James nyakkendő-használati szokásait) mind

új vonások. Érződik bennük az, hogy

Duane Schultz időközben sikeres történeti

életképszerzővé nőtte ki magát, elsősorban

az amerikai polgárháború korszakából

(SCHULTZ, 2001). A másik újító mozzanat

szintén az életközeliség. A jelentős mozgalmakat

és szerzőket rövid, de mégiscsak életteli

eredeti szövegek képviselik. Az a benyomása

az olvasónak, hogy a tankönyvírás

az új pszichológiatörténetből mára elsősorban

a szociális-emberi, kontextuális mozzanatot

veszi át. Ez nem triviális kérdés, hiszen

LEAHEY (1987) tankönyvével elindult

egy elméletorientált megújulás is, mely a

paradigma s a tudományos normák köré

szervezve törekedett megújításra.

Nézzük azonban a valóban új szemléletű

könyveket! Greenwood könyve az elméletorientált,

mégis tényérzékeny modern történetírás

kiváló példája. A wundti néplélektant

tárgyaló rész igen részletesen oszlatja a

szakmaiatlan tévhiteket, kezdve attól, hogy

Wundt elvileg ellenállt volna a kísérletezésnek

magasabb jelenségnél, odáig, hogy valami

triviális értelemben lett volna Wundt

pszichologista. Gazdag képet kapunk, intellektuális

feszültségekkel. A mai szóhasználatot

visszavetítve, meglátjuk, mennyire kizárólagosan

reprezentációs tudomány volt a

német alapító számára a néplélektan, szemben

a kommunikációs-interakciós szociálpszichológiával,

s így mennyire hasonlított

az éppenséggel Wundt által kissé lebecsült

szociológia francia kezdeteihez, Durkheimhez.

Ezt a wundti néplélektant részleteiben

a változás érdekelte. A néplélektan

Wundt számára elsősorban kulturális fejlődéstudomány,

mely ugyanakkor az állandó

változás közben egyetemes mentális törvényeket

szeretne felmutatni. Nem véletlenül

tartja COLE (2005) a modern kulturális

pszichológia előfutárának. Ezért is furcsa,

hogy Greenwood alapos elemzés közben

nem vesz észre két hiányt. Wundt néplélektanában

nincsen reflexió sem a darwinista

kultúraelméletekre – pedig ilyen a pszichológiában

is jócskán volt, például Stanley

Hall munkáiban – sem a néplélektani vállalkozást

egészében megkérdőjelező DILTHEY

(1894, 2004) gondolataira, aki magát az oksági

modellt nem tartotta helyesnek kiterjeszteni

a történeti folyamatokra.

Sacha Bem és Huib Looren de Jong kötete

átfogóbb elméletorientált vállalkozás.

A kiváló holland pszichológiatörténészek

számára az „elméleti” bevezetés elsősorban

két mozzanatot jelent. Fogalmi szinten a

pszichológiatörténet-írás összekapcsolása a

neopozitivizmus meghaladásával és a Kuhn

köréhez kapcsolódó újításokkal. Tartalmi

szinten pedig a kognitív kérdéskörben a

pszichológia, a tudatfilozófia és a test-lélek

kérdés komoly elemzése jellemzik. A tankönyv

kiváló, valódi működő, lapszéli jegyzetekkel

„behívott” glosszáriummal felszerelt

friss megközelítés. Frissességét nem a

megoldások adják. Eléggé liberális, de világosan

exponálja a kérdéseket. A „népi pszichológiát”

például úgy merik a szerzők

beemelni a pszichológiatörténeti diskurzusba,

hogy a különböző redukciókat, a neurális

kiiktatástól a pragmatikus, társalgáselemző

és a konnekcionista alternatívákig

egyaránt bemutatják. Jó tankönyv, igazán

igényes kognitív diákok számára, de legalább

doktori szinten.

A mai pszichológiatörténet-írás egyik vezető

vitakérdése lassan negyed százada,

Kurt DANZIGER (1994) úttörő munkái óta a

deheroizálás. Igencsak hasonlóan a politikatörténethez

– gondoljunk csak Kossuth s

1848 számos deheroizáló értelmezésére nálunk

az 1970-es években – a különböző

pszichológiatörténeti értelmező „izmusok”

(társas konstrukcionizmus, dekonstrukcionizmus)

mind rámutatnak arra, hogy maga

a hős és az alapító megkonstruált entitások,

melyek az utókortól származnak. Lehetünk

magunk is kritikusak ezzel a kriticizmussal

szemben, de akármi legyen is saját dekonstruáló

hajlandóságunk, az az új történetírásnak

is alapvető kérdése marad, hogy

mi teszi a kiválóságot, hogyan születik a

szakmai siker, legyen szó emberekről, fogalmakról

vagy intézményekről.

A Robert Sternberg által a pszichológia

egységéről szerkesztett kötet ennek az új

tudatosságnak jellegzetes példája. Tíz fejezet

tekinti át az elméleti és történeti kérdésektől

az alkalmazások standardizálásáig azt

a kérdést, vajon egységesíthető-e a mai lélektan,

és hogyan jelenik ez meg például az

alsóbb évesek oktatásában. Vajon a sokféle

hang és a vidám deheroizálás közepette

nem kellene-e egységes világképeket is tanítanunk?

Az utóbbi másfél évtizedben ezt az egységesítő

felfogást számos kétely illette. Kételyek

persze már korábban is voltak. Sigmund

Koch, aki az 1960-as években még az

egységesítő felfogás egyik vezető képviselője

volt, az 1980-as években már határozottan

kiállt amellett, hogy többféle pszichológia

van. Ezt az átmenetet jól mutatja magyarul

is megjelent, még a hatvanas évek közepén

született írása (KOCH, 2004). Ezek a többféleséget

elismerő felfogások azonban klasszikusan

pesszimisták voltak. Valahogy önsajnálattal,

lemondással és a pszichológia tudományosságának

jellegét illető kérdőjelekkel

fogadták el a többféle pszichológia

létét. Az utóbbi másfél évtized újdonsága,

hogy optimista keretekben fogalmazzuk meg

azt, hogy többféle pszichológia lehetséges.

Ennek egyik jellegzetes megjelenése a Sternberg

szerkesztette kötet. Az intelligencia és

az érzelemkutatás révén nálunk is jól ismert

Stenberg az utóbbi évtizedekben a

pszichológiai elmélet alapkérdéseivel is foglalkozik.

A történeti elemzésnek kiinduló és

visszatérő mozzanata nála az unifikációs elméletek

megkérdőjelezése a pszichológia

történetében. Stenberg felfogása szerint az

egységes pszichológia hite helyett egy toleráns

optimizmus világában kell élnünk. Ez

a toleráns optimizmus abból indul ki, hogy

a pszichológia mint interdiszciplináris tudomány

egyszerre vizsgálja az ember többféle

beágyazottságát. Tekinti az embert

mint viselkedő, mint mozgatóerők által irányított

és mint megismerő lényt. Mindezek

a mozzanatok egyszerre tartoznak az emberi

természethez, ezért hasonló módon,

ahogy a szakágak (iskolapszichológia, műszaki

pszichológia, klinikai pszichológia

stb.), a meghatározó folyamatok sokfélesége

révén sokféle pszichológiát vizsgálnak,

ugyanígy a mai elméleti pszichológiának is

többféle emberképet kell feltételeznie. A

pszichológiának nemcsak a terület, hanem

az előtérbe állított oksági viszonyok és meghatározottságok

révén is elkerülhetetlenül

sokféle modellje van. A tíz fejezet ezt a

mondandót bemutatja szervezettörténetben,

az Amerikai Pszichológiai Társaságra

nézve, az oktatási programokat elemezve,

kitérve a fogalomtörténetre, olyan szerzőkkel,

mint Arthur Staats, Gardner vagy

Kimble. Friss olvasmány, mely visszaadja

hitünket abban, hogy az elméleti gondolkodás

nem idegen a tényeknél maradó

pszichológusoktól sem.

A Dalton és Evans szerkesztette kötet

szintén reflektíven tekinti a hősöket. Azt

elemzi, esettanulmányok keretében, hogy

milyen egyedi történet révén vannak előtérben

álló témák, melyek háttérbe szorulnak,

majd újrafelfedeződnek. Néhány jellegzetes

példa: Otto Selz szerepe a kognitív

szemléletben. Baldwin és hatásának karrierje

a fejlődéslélektan többszöri szemléletváltásainak

sorsa. A tanulmányok egy része

igen fontos magyarázati kérdéseket is felvet:

Vajon mi is okozza az ideák sorsának

ingadozását?

Vannak igen provokatív fejezetek is,

pontosan az erős program és a pszichológiatörténet

összekapcsolása révén. Poppelstone

fejezete világosan szembeálltja egymással

a hagyományos lineáris pszichológiatörténet-

írást és a leplező szándékú

FOUCAULT- (2000, 2004) követő szemlélet,

melyben minden csak ideológia, megrontás

és szolgaság. Poppelstone az intelligenciatesztek

példáján mutatja be, hogy a

Foucault-hívők nemcsak hogy nem pszichológusok,

s nem szeretik a szakmát, hanem

éppenséggel a tényekre is érzéketlenek.

Kiderülnek azonban Poppelstone saját korlátai

is. Miközben a science studies mozgalmat

bírálja, úgy tesz, mintha nem lenne harmadik

út. Vagy ideológiai kritika van, vagy

hagyományos lineáris eszmetörténet. A magyarázó

tudománytörténet-írás kimarad

perspektíváiból.

Mindez azt is mutatja, hogy az „új történet”

több szempontból érdekes és releváns

nemcsak az antikvárius pszichológusok számára.

Rámutat ugyanis arra, hogy saját

szakmánk több szempontú eszmetörténeti

rekonstrukciója egyben támpont arra is,

hogy mit tud adni a pszichológia a társadalmi-

történeti változások elemzéséhez. A

saját történet feltárása egyben esettanulmány

is, összes buktatóival és megoldatlanságaival

a „nagy történelem” megértéséhez.

Pléh Csaba

IRODALOM

COLE, M. (2005) Kulturális pszichológia. Egy letűnt, majd újraéledő tudományág. Gondolat, Budapest

DANZIGER, K. (1994) Constructing the Subject: Historical Origins of Psychological Research. Cambridge University

Press, Cambridge

DILTHEY, W. (1894) Ideen über eine beschreibende und zergliedernde Psychologie. Sitzungsberichte der

Akademie der Wissenschaften zu Berlin, 2, 1309–1407.